Kritika

A tenisz aktusa – Challengers

Egy teniszjátszma hozza felszínre a férfilét bizonytalanságait Luca Guadagnino sportfilmnek álcázott párkapcsolati drámájában. A Challengers megbotránkoztatónak szánt ideológiakritikája mégis elvész a pikáns részletekben.

A történet egy kis tekintéllyel bíró challenger tenisztorna tétmeccséből bontakozik ki, ahol a hosszú ideje hullámvölgyben járó híres sportcsillag, Art Donaldson (Mike Faist) és a mindennapi megélhetésért játszó, többnyire ismeretlen Patrick Zweig (Josh O’Connor) csapnak össze. A két férfi egykori legjobb barátok, akik már tinédzserkoruk óta szinte elválaszthatatlanok voltak egymástól, hosszú idő után most mégis ellenfelekként találkoznak újra. A világranglista szempontjából kevésbé hangsúlyos mérkőzés tehát annál jelentősebb személyes téttel bír az életükben. Már csak azért is, mert a hajdani romantikus vetélytársával szemben aratott győzelem ismét magabiztosságot adhatna a megcsömörlött Artnak, míg Patrick az annak idején közéjük álló Tashit (Zendaya) szeretné visszahódítani egy szándékos vereséggel. Hiszen a nő korábban vele alkotott egy párt, azóta viszont Art karrierjét egyengeti feleségeként és edzőjeként.

A Challengers az elfojtások férfi melodrámája,

ami a hagyományos nemi szerepek átrendeződésének rendkívül aktuális témáját feldolgozó kortárs filmek sorát gyarapítja. Ugyanakkor míg a nők társadalmi helyzetére konkrétan reflektáló alkotások – különösen a #metoo botrányok óta – egyre nagyobb figyelmet kapnak, addig a férfiasság mibenlétének kérdéseit és a maszkulinitás megélésének nehézségeit taglaló produkciók jellemzően akció- vagy éppen sportfilmes műfaji közegbe ágyazva (Creed-filmek, Vaskarom) képesek felkelteni célközönségük érdeklődését, így fokozva a látottak attrakciójellegét. A különböző queer és más marginalizált csoportok történeteivel pedig kiemelten jobbára csak olyan szerzői művekben találkozhatunk, mint amilyenek Guadagnino tinédzserrománcokat és fiatal szerelmeket bemutató alkotásai is (Szólíts a neveden, Csontok meg minden, Akik mi vagyunk).

A rendező ezúttal egy olyan (homo)erotikus filmet készített, ami áthallásos sportmérkőzésekkel helyettesíti a szexjeleneteket. A magabiztos mozdulatokat kéjsóvár lassítások emelik ki, a verejtéktől fénylő, masszív izmok érzékletesen feszülnek a beható közelképeken, az erőskezű lendítéseket pedig szenvedélytől fűtött nyögések hanghatásai hangsúlyozzák egy-egy izzadtságos mérkőzés kielégítő játszmái során. Az ütő a teljesítőképesség fallikus eszközévé, a pénisz metaforikus meghosszabbításává válik, amit a vesztésre álló versenyzők gyakran elpusztítanak, így ismerve el szimbolikusan ellenfelük felsőbbrendű férfiasságát. De a szereplők még a játékok között is vadító élvezettel harapnak rá egy banánra vagy egy hasonlóan hosszúkás churros fánkra alfahím pozíciójukat érzékeltetendő. Ráadásul a filmben megjelenő meztelenség a hálószobák helyett javarészt a férfi öltözők intimitására korlátozódik.

A tenisz még a szereplők értelmezése alapján is valójában a szemben álló felek közötti kapcsolatról szól.

A magánélet és a sport közötti párhuzam vizuálisan szintén kifejeződik, ahogy a dialógusjelenetek a játék adogatásaihoz hasonló ütemben, a beállításokat követő azonnali ellenbeállításokkal kerülnek felsnittelésre. Így a párbeszédek éles visszavágásai gyakran egy-egy jól sikerült szerva hirtelenségével hatnak. A végső mérkőzés során pedig a kamera nemcsak a szemben álló felek nézőpontjaival, hanem még a közöttük ide-oda suhanó labda extrém szubjektív perspektívájával is azonosul. Pont úgy, ahogy a film játszadozik a karakterek egymást új színben láttató szemléletmódjainak váltogatásával.

A film ennek a személyes felfogásnak eleget téve rendszeresen szakítja meg hosszabb-rövidebb időugrásokkal a játszma menetéhez igazodó cselekmény linearitását, hogy a különböző visszaemlékezések epizódjain keresztül helyezze folyamatosan más megvilágításba a karakterek egymáshoz fűződő viszonyát. Art és Patrick már-már barátságon túli közös múltja még kisiskolás korukban kezdődött, a brománcuk mélyén lappangó vonzalmat azonban a mindkettőjüket első látásra meghódító Tashi felbukkanása hívja elő, aki nemcsak a pályájuk csúcsára képes elrepíteni a fiúkat. Hiszen

a nő megszerzése jelentheti az egyértelmű kiutat a kimondatlan devianciából,

nélküle a vágyott édeshármas is egészen más jellegű szexuális felfedezéseket tartogat a két srác számára.

A hódításért folyó játszmák során végül felülkerekedő Art pedig ennek megfelelően elér mindent, amire egy férfi vágyhat: gyönyörű feleséget és egy közös gyereket, hatalmas vagyont, jól menő karriert, hírnevet. A társadalmi hagyományokba foglaltak szerinti életmód ugyanakkor elfojtott frusztrációkkal teli, amik miatt Art végtelenül passzívvá válik, ráadásul sem a pályán, sem a hálószobában nem képes teljesíteni. A kulturális normák szerinti maszkulinitás önáltató megtestesítéseként egzisztenciális impotenciába kerül, míg a lényegében hajléktalan, teljesen magára maradt, a tanulmányait be sem fejező Patrick kilátásai hiába keserűek, magabiztosan képes megélni férfiasságát: független, bátran veti bele magát a kényes helyzetekbe, hiszen nincsenek kötöttségei, öntudatosan használja saját szexualitását és képes elérni, amit akar.

Az ideális férfiképet megtestesítő Art tehát felesége és barátja két ellentétes befolyása közé kerül. A kielégítetlen zaklatottsággal járó helyzetre pedig a film kifejező formanyelvi eszközökkel világít rá: a dübörgő elektronikus zenével megtámogatott, Guadagnino-ra jellemző fülledt, napfényes mediterrán képi világ a fokozódó, energikus ritmusnak köszönhetően folyamatosan növeli a vibráló feszültséget, a katarzis mégis rendre elmarad. A rendező mindig kiszakít az adott hangulatból még a tetőpont előtt. Ahogy a szexjelenetek, úgy a mérkőzések is félúton abbamaradnak és senki sem győz. Ez a kritikus beteljesületlenség mégsem válik igazán átélhetővé, mivel

a Challengers szereplői sosem lépnek a történet zárt modellszituációján túlra.

Art vívódó hőse rendre háttérbe szorul, konzervatív semlegessége miatt pedig sokkal inkább a körülmények általánosítható ágensévé válik a különböző tragédiákat megélő Patrick és Tashi konkrét nehézségekkel szembenéző, gyarlóságaik miatt izgalmasabb karakterei mellett. Az elsőfilmes Justin Kuritzkes forgatókönyve sok tekintetben párhuzamba állítható Celine Song szintén rendhagyó szerelmi háromszög történetével, az Előző életekkel. Azon túl, hogy Kuritzkes és Song a való életben is egy párt alkotnak, hőseik kapcsolati dinamikája szintén rezonál egymásra. Azonban míg az Előző életek a romantikus műfaji sablonokat kiforgatva tematizálta a sorsszerűséget a migráció és a globalizáció édes-szomorú kulturális traumáján keresztül, addig a Challengers szexuális metaforákra épülő kifejezésmódja és látványos sportattrakciókba öltött drámája mögül hiányzik a tágabb társadalmi perspektíva.

Guadagnino hangvétele olyan, mintha Sorrentino stílusának tinifilmes változata lenne: sok tekintetben harsányabb és élettel telibb, ugyanakkor nincs meg benne a stilizált önfeledtséget árnyaló megbánás és irónia. A bevett normáknak való megfelelést képviselő Tashi femme-fatale-ja és a hagyományos életvitelt felrúgó Patrick cselszövő személyisége egyaránt morálisan korrupt, (sz)ex-kalandjaiknak még sincsenek tényleges következményei a család vagy a társadalmi elfogadás intézményeire. Ahogy a karizmatikus szereplők sem hozzák ki magukból a bennük rejlő potenciált a pályán és az életben, úgy a Challengers csábító vágyvilága sem képes árnyalni vagy átélhetővé tenni a sikamlós formai bravúrok mögötti, leegyszerűsítő ideológiakritikáját.

A Challengers április 25-étől látható a mozikban.

Lubianker Dávid

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
1 hozzászólás
Oldest
Newest Most Voted
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com