A japán anime-műfaj legkiválóbb terméke, és egyelőre az egyetlen Oscar-díjas képviselője is (Legjobb animációs film, 2003). Felnőtteknek éppúgy szól, mint a gyerekeknek, ám ezt nem a mai, jellegzetesen amerikai módon éri el, a csak felnőttek számára érthető, humoros utalásokkal, nagyfilmes történettel, hanem azzal, hogy a felnőttet is gyerekké varázsolja, előhozva a régi rácsodálkozási és beleélési hajlamot.
A Chihiro Szellemországban története fordulatos, és jelentősen bonyolódik is a vége felé, ám semmi érthetetlen nincs benne, egy gyerek is bátran megnézheti. Intelligens és okos, emberi és őszinte marad mindvégig. Nem ismerek mesefilmet, mely e tekintetben felvehetné a versenyt vele, még a nagy etalon, minden idők közönségileg és kritikailag legsikeresebb rajzfilmje, az Oroszlánkirály sem. A szereplők egyedülállóak: igazi ritkaság (és Miyazaki mesternél jellemző), hogy a filmben nem létezik igazán gonosz vagy ellenséges karakter. A képi megjelenítés pedig egyszerűen fenomenális: gyönyörű színek és merész figurák; a túlvilági lények annyira szellemesek, hogy csak azokban gyönyörködve is el lehetne tölteni jó időt.
Sosem láttam még olyan mesét, amiben ennyire éreztem volna, milyen csodálatos a mese maga, mennyire jó (lenne) gyereknek lenni, micsoda kincs a fantázia. A Chihiro Szellemországban felülmúl minden Pixar-, Dreamworks-, Disney-mesét, a klasszikusokat is, utolérhetetlen darab.
