Mit is jelent igazán a diktatúra elleni lázadás? Aktív vagy passzív ellenállást? Egy ellenálló segítését? A Chile ’76 a Pinochet-diktatúra mindennapjaiba kalauzol minket, hogy súlyos, nehéz kérdéseket tegyen fel számunkra.
1976-ot írunk. Chilében három éve Augusto Pinochet jobboldali katonai diktatúrája beette magát a hétköznapokba és az emberek gondolatait és tetteit a ki nem mondott félelem határozza meg. Carmen (Aline Küppenheim) egy nagynevű orvos (Alejandro Goic) feleségeként éli látszólag gondtalan mindennapjait és éppen nyaralójuk felújításán munkálkodnak. Ám a hölgy életét alaposan megbolygatja, amikor a család papja (Hugo Medina) arra kéri, ápoljon egy fiatalt (Nicolás Sepúlveda), akit étellopáson kaptak és lábon lőttek. Carmen előtt azonban lassan világossá válik, hogy a fiatalember nem közönséges bűnöző, hanem egy politikai ellenálló csoport tagja. Carmen ezzel maga is belesodródik egy sor nem várt esemény közepébe és a diktatúra kereszttüzébe.
Az elismert chilei-i színésznő, Manuela Martelli első nagyjátékfilmes rendezésében – melyet a tavalyi Cannes-i filmfesztiválon mutattak be – egyértelműen a nehezebben járható, ám annál értékesebb utat választotta. Ahelyett, hogy egy hollywoodi típusú, hatásvadász filmet készített volna a Pinochet-rendszerről, egy egyedi szimbolikával rendelkező, szerzői moziban igyekszik felvetni kérdéseit és főszereplőjéhez hasonlóan nézőjét is ki akarja lökni a komfortzónájából. Ez talán túlságosan jól sikerül, amennyiben az a bizonyos néző egy konvencionális thrillert vár a Chile ’76-tól. Bár a játékidő még a másfél órát sem éri el, a lassabb kimértebb tempó bőven hagy teret a néző belső gondolatainak.
Figyelemreméltó az a szimbolizmus, amivel Martelli többrétegű mondandóval tölti meg filmjét. Nem csupán a kimondott szónak, de a színeknek is hatalmas jelentősége van és mintegy keretezi az alkotást. Legyen szó a főhős ruhájáról, a falfesték színéről vagy éppen a tortába kerülő ételfestékről, a feszültség érezhető, tapintható. A rétegesség a szereplők viszonyában, ki nem mondott szavaiban szintén tetten érhető. Ahogy haladunk előre a történetben, a dialógusok egyre feszültebbek, a színészek játéka ridegebb, kimértebb. Martelli kitűnően ábrázol párbeszédekbe ágyazott, feszült szituációkat, amikről azt hisszük, hogy az a bizonyos hitchcock-i időzített bomba bármikor robbanhat az asztal alatt. Az egyik ilyen helyzet, amikor Carmen egy csónakos kiránduláson vesz részt a tengeren, ahol beszélgetőtársai a Pinochet-rendszer mellett érvelnek, és erőszakos hangot ütnek meg a rendszer kritikusaival szemben. Carmen látszólag a tengeri betegségtől rosszul lesz, ám valójában az uszító beszédektől fordul fel a gyomra. Ilyen és ehhez hasonló pillanatokban bővelkedik a Chile ’76.
Martelli tulajdonképpen Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versének fő gondolatait önti mozgóképes formába. A rejtélyes halálesetektől az élet legmegszokottabb mozzanatain át, a diktatúra féregként eszi be magát az emberek agyába és tetteibe.
„Hol a zsarnokság van,
ott zsarnokság van,
nemcsak a puskacsőben,
nemcsak a börtönökben,
nemcsak a vallató szobákban,
nemcsak az éjszakában
kiáltó őr szavában …”
– írja Illyés Gyula.
Martelli filmjében mégis a legfontosabb kérdés az, hogy a komfortzónán belül nincs igazi lázadás és a diktatúra elleni kiállás a legtöbb esetben nem egy romantikus hősi pozíció, melyben kódolva van a győzelem.
Sokáig úgy tűnik, a fiatalember valódi kilétét sikerül titokban tartani és hogy a zsarnoki hatalom elleni kiállás ügye talán szárba szökkenhet. A valóság azonban ennél kegyetlenebb.
A Chile ’76 egy történet arról, ahogy egy kivételezett, privilegizált helyzetben lévő nőt egy rendkívüli körülmény kirobbant az addigi aranyéletből és ő maga is megismeri az elnyomottak problémáit. Ugyanakkor lassú tempója, erőteljes szerzőisége miatt nem ajánlható mindenkinek és feltételez némi háttértudást a latin-amerikai ország vértől ázott múltjáról. A befejezés ugyancsak elüt a konvencionális hollywoodi feldolgozásoktól és nem ad feloldozást semmilyen tekintetben. A film színészvezetése ugyancsak ellentmond a hasonló műfajú alkotásoknak és sokkal nagyobb szerep jut a közelképeken rögzített gesztusoknak, mint a teátrális érzelmeknek.
A Chile ’76 nehezen emészthető, de ráirányítja a figyelmet arra, hogy a latin-amerikai és chilei filmművészetet Alejandro Jodorowsky után sem szabad szem elől téveszteni. Megható látlelete annak, hogy a segítő szándék önmagában nem képes megváltani a világot.
