Kritika

Pokolian dühös vagyok, és ezt egy perccel sem tűröm tovább – Christine

A Christine egy élő adásban elkövetett öngyilkosságig vezető utat térképez fel, ám a végzetes tett az árnyalt karakterrajz ellenére is megalapozatlannak tűnik.


Hirdetés

1974-ben élő adásban öngyilkos lett Christine Chubbuck, a floridai WXLT tévé 29 éves riporter-műsorvezetője. A tragikus és megdöbbentő történet tálcán kínálja magát a megfilmesítésre – nem is Antonio Campos az első, aki meglátta benne a fantáziát, már Sydney Lumet híres Hálózata is részben ezt a megtörtént esetet vette alapul. A Christine életrajzi filmként a többszörösen Oscar-díjas elődnél hívebben követi az eseményeket, ám eközben kis híján teljesen elveszíti a Hálózat éleslátását és groteszk iróniáját. Lumet általános társadalmi kórképét és szövevényes hátterét pedig meg sem próbálja átadni, azaz összességében kisebb erejű műről van szó.

Pedig az alapanyag a csúcspontot megelőzően is rengeteg szomorú, de tanulságos elemet tartalmaz – azzal együtt is, hogy a pontos összefüggésekről, az ok-okozatokról csak találgathatunk. Christine Chubbuck sorsát tragédiák kísérték, depressziós volt a szó orvosi értelmében – tehát hangulatingadozásokkal küzdött, magába fordult és céltalannak látta az életét. Magányos volt (a film szerint szűz is), súlyos betegséget diagnosztizáltak nála, a kettő folyományaként pedig valószínűleg sohasem lehetett volna gyereke. Ráadásul a tévétársasága nézettségi problémákkal küzdött, és szenzációhajhász anyagokat várt volna a precíz és érzékeny, de – a film burkoltan ezt sugallja – kis érdeklődésre számot tartó sztorikon molyoló Christine-től is. A munkahelyi légkört tovább rontotta, hogy a tulajdonos azt tervezte, az egyik alkalmazottat magával viszi egy sokkal nagyobb csatornához, ami bizalmatlanságot és versengést szított a kollégák között.

A mostanáig inkább producerként (Martha Marcy May Marlene) ismert, fiatal Antonio Campos interpretációja összetetten ábrázolja főhősét, de meglepő módon tragikomikus színben tünteti fel. Ez sokáig nem okoz problémát, hiszen a film szórakoztató és hiteles, fenntartja az érdeklődést a lassan kibomló történet iránt. Remekül működik például a karakterrajz, amikor Christine végre elmegy randevúzni a régóta kiszemelt munkatársával: ekkorra már biztosak lehetünk benne, hogy a várva várt esemény előbb-utóbb félresiklik.

Christine-ért lehet izgulni, szurkolni, lehet vele együtt érezni, de közben rengeteget nevethetünk is a fanyar humorán, szerencsétlenkedésén és önostorozó megoldáskeresésén.

A játékidő nagy részében tehát a Christine inkább vígjátéknak érződik, amelynek főhőse nehezen ismeri ki magát az életben, de alapvetően talpraesett típus, aki keményen küzd és nagyszerűségét bizonyára a környezete is felismeri majd. Azaz a hetvenes évekbeli retró körítés és a humor a nő minden problémáját idézőjelbe teszi. Váratlanul viszont eldördül a végzetes lövés, amely a baljós előjelek ellenére is megalapozatlannak hat: egy nagy kiborulást leszámítva Christine hullámzó, tehát derűsebb pillanatokban is bővelkedő lelkiállapota nem indokolja meg eléggé ezt a lépést, ráadásul az apró, de szerteágazó mellékszálak miatt a film hangsúlyai sem egyértelműek. A ritkán méltatott Rebecca Hall egyébként remekel a szerepben: a mosolya mögött végig ott bujkál a vívódása.

A nehezen elfogadható tetőponton túl viszont a Christine kínál néhány plusz jelenetet, amely javít az összképen, hiszen váratlanul kitágítja a film horizontját. Akárcsak a Hálózat leghíresebb jelenetében (amelyben egyre többen állnak ki az ablakba, és kiabálják, hogy „pokolian dühös vagyok, és ezt egy perccel sem tűröm tovább”), itt is kiderül, hogy nem a főhős az egyetlen, akinek a munkahelyi stressz és a sivár magánélet megkeseríti az életét. Ám ahogy ez a szekvencia is csak „kistestvére” a Hálózaténak, úgy az egész film is inkább érdekes háttéranyagnak tűnik Lumet alkotásához képest: a médiavilág elleni vádiratnak és tragikus portrénak egyaránt kevés. Világosabb hangsúlyokkal, céltudatosabb történetvezetéssel többet ki lehetett volna hozni ebből a nagyon is aktuális alapanyagból; így a Christine a médiában dolgozók számára kötelező, a szélesebb közönség viszont valószínűleg periférikus problémának – és filmnek – érezheti mindezt.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

1 hozzászólás
Oldest
Newest Most Voted
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!