Az angol Josephine Decker harmadik nagyjátékfilmje, a Madeline a mélyben a hármas bűvöletében fogant: három tökéletesen eltérő női karakter, három tökéletesen eltérő motiváció fonódik össze egy meglepő formai eszközökkel filmre vitt történetben, melynek gyújtópontjában Madeline (Helena Howard), a kitörésre vágyó kamaszlány áll.
Jobb, ha már az elején tisztázzuk, nem tudtam szeretni a Madeline a mélyben (Madeline’s Madeline) című filmet – sem azonosulási pontokat, sem igazán erős történetet nem találtam benne –, de nem tudom nem elismerni Josephine Decker friss ábrázolásmódját, a címszereplőt játszó Helena Howard lenyűgöző alakítását és a sokszor kifejezetten érdekes szekvenciákat.
Madeline tizenhat éves, korának megfelelő módon útkeresésben lévő kamaszlány, aki együtt él az őt majomszeretettel óvó anyjával (Miranda July) és szabadidejében az Evangeline (az olyan sorozatokból ismerős Molly Parker, mint a Deadwood, A cég vagy legutóbb a Lost in Space) által irányított alternatív színjátszó csoportba jár. A saját forgatókönyvéből dolgozó direktor sejteti, hogy talán nem átlagos tinédzser, talán mentális problémái vannak, talán csak különlegesen éli meg a világot, talán csak a senkinek sem könnyű kamaszkor teszi számára nehezebben élhetővé a mindennapokat. Értelmezés kérdése.
Az biztos, hogy küszködik anyjával, ezért egyfajta anyapótlékként közeledik Evangeline felé. De vajon az a szeretet, amit tőle kap, jobb szeretet? Próbálgatja nőiségét, próbálgatja szárnyait mint művész, próbál szeretni és szeretve lenni. De a minták, amiket kap, nem sokban segítik. Valójában mindhárman ugyanazzal a bizonytalansággal küzdenek, csak az élet különböző területein. Reginát anyaként teszi a sors próbára, Evangeline a munkájában és a házasságában kísérel meg utakat találni, Madeline a saját helyét keresi.
És mindenki használ mindenkit.
Talán nem rosszindulatból, talán nem tisztán önzőségből, talán csak azért, mert ez tűnik az egyetlen járható útnak.
Hogy jutnak-e valahova? Nem igazán. A film eredeti címe – Madeline Madeline-ja – többféleképpen is érthető: beszélhet arról, hogy míg Regina saját fontosságát alátámasztandó akarja kisajátítani a lányt, addig Evangeline szakmai céljai szolgálatába állítaná, de sugallhatja azt is, hogy mindketten – és rajtuk kívül az egész világ is – fest egy saját képet Madeline-ról, ami közel sem esik egybe azzal, amit ő alkotott saját magáról.
Decker ablakot nyit e három nő életének egy szakaszára, nem indítja és nem is zárja le történetét, egyszerűen csak bepillantást enged, hogy aztán ugyanazokkal a kérdésekkel engedje útjára nézőit, mint amelyekkel érkeztek. De amíg együtt utaznak vele, sok érdekes dologban lehet részük.
Decker azt vizsgálja, milyen módszerekkel vihetők filmre a különböző tudatállapotok
– és erre fel is sorakoztat több izgalmas eszközt: hol a hangkulisszával játszik, hol a képet manipulálja, hol a dokumentarizmus határait súrolja. Új utakat keres és feltehetően kínál is majd követőinek.
Ezek a rendhagyó eszközök és Helena Howard személye, ami miatt érdemes adni egy esélyt ennek a filmnek. A filmvásznon a Madeline a mélybennel debütáló Howard csodálatosan úszik át egyik hangulatból a másikba, játéka megkapó és emlékezetes – remélhetőleg sok, talán Decker filmjénél populárisabb darabban is látjuk majd őt.
***
A cikket a hazai bemutató kapcsán 2019. január 10-én frissítettük.
