fókuszban Kritika

Buborékfilm – Tengerparti elit

Az HBO karanténfilmje, a Tengerparti elit (Coastal Elites) Trumpékba akar beleállni, de helyette akaratlanul is lerántja a leplet a liberális elit beszűkültségéről.

A koronavírus nyugati világba érkezésével gyakorlatilag lebénult a filmipar, és azóta se tért magához. A forgatás újrakezdésével kapcsolatos próbálkozások sorra buknak el, a bemutatók egyre csak csúsznak, és a mozikba Christopher Nolan unszolására eljutó Tenet box office számai után egyre biztosabbak lehetünk benne, hogy egy darabig még várnunk kell a normális kerékvágás visszatérésére. A forgalmazásnál egyre nagyobb teret kap a streaming és az online kölcsönzés, de mi lesz akkor, ha elfogynak a leforgatott filmek? Többek között Enyedi Ildikó, Paolo Sorrentino, Maggie Gyllenhaal és Kristen Stewart is karanténkisfilmek rendezésére adták fejüket, de azt nehéz még megjósolni, hogy a nagyjátékfilmeket mennyire éri utol ez a trend. A Trumbo és a Botrány rendezője,

Jay Roach úttörőként kívánt részt venni az új típusú filmkészítésben, de a Tengerparti elit aligha büszkén felmutatható példa.

A film alapötlete egyszerű, és nagyszerű is lehetett volna. Öt ember webkamerának előadott monológját láthatjuk, melyek mind arról szólnak, hogyan viselik lelkileg, hogy Donald Trump Amerikájában kell élniük – a koronavírus és a választás évében ez különösen aktuális téma. A „coastal elites” kifejezést az Egyesült Államokban a liberális, értelmiségi és felső-középosztálybeli emberekre szokás használni, akik többnyire valamelyik erősen demokrata nagyvárosban, például New Yorkban vagy Los Angelesben élnek. Ők azok, akik a lehető legtávolabb állnak attól, amit Donald Trump képvisel, és ők azok, akik olyan kultúrharcban találták magukat, amiről Obama idején rémálmodni sem mertek volna. A Tengerparti elit az ő történetük –

amire körülbelül akkora szükségünk volt, mint a celebek Imagine videójára.

Amikor a nyugati világot is elérte a koronavírus, karanténhelyzetet és ezzel együtt széleskörű létbizonytalanságot okozva, egy csapat amerikai híresség úgy érezte, hogy jó ötlet John Lennon slágerét énekelni a saját luxusotthonukból, mondván, együtt túléljük ezt is. Kicsit nehéz volt elhinni, hogy a leggazdagabb sztárok hasonló nehézségekkel küzdenek meg, mint az átlagemberek, és egy ekkora egészségügyi és gazdasági válságban senki nem értékelte az üres gesztust. A Tengerparti elit némileg más céllal készült, de ugyanazon okból fiaskó: úgy akar pozitív közösségformáló erő lenni, hogy egyáltalán nem ismeri a közösség érzéseit, amelyhez szólni kíván.

A Paul Rudnick (Addams Family 2., A stepfordi feleségek) forgatókönyvéből készült Tengerparti elit hivatalosan szatíra, de már a műfaj legalapvetőbb kérdésénél elbukik: kit akarunk gúnyolni? Donald Trumpot és a jobboldalt vagy a liberális elitet? A film érdekes hibrid: alkotói szándék szerint az előbbit akarja, de valójában az utóbbit sikerül. Öt monológból áll és szerencsétlen módon pont a legrosszabbal kezd: a Bette Midler (Elvált nők klubja, Hókusz pókusz) által alakított zsidó értelmiségi nő egy rendőrségi vallomásban mesél egy Trump-támogatóval történt összetűzéséről.

Midler fantasztikus színésznő, de itt teljesen műfajt téveszt:

a színpadi előadáshoz illő túlszínezéssel és az erőteljes gesztusaival annyira természetellenes a kamera előtt, hogy kifejezetten idegesítő nézni.

A többiek legalább színészileg érzeték, mit kíván a webkamerás stílus. A második monológ a Schitt’s Creekből ismert Dan Levy-é, aki a legemlékezetesebb alakítást nyújtja és egy tényleg érdekes témát dob fel: a melegek reprezentációját a blockbusterekben. Issa Rae (Bizonytalan, Szerelemben, bűntényben) milliárdoscsemetét alakítva szidja Ivankát, a meditációs órákat tartó Sarah Paulson a trumpista családjával történő nézeteltérésekről számol be, végül pedig a vidékről New Yorkba terelt ápolónőt alakító Kaitlyn Dever (Éretlenségi, Hihetetlen) ad ízelítőt a koronavírus-fertőzöttekkel túlzsúfolt kórházak dolgozóinak traumáiból. A történeteket mind Donald Trump és követői kötik össze, a különböző monológokban újra és újra végighallgatjuk, miért rettenetesek. Csak az a probléma, hogy ezt eddig is tudtuk.

A Tengerparti elit ízig-vérig buborékfilm: liberálisok csinálták liberálisoknak arról, hogy milyen nehéz most liberálisnak lenni.

Amivel önmagában nem lenne probléma, csakhogy nincs a filmben egyetlen érdekes meglátás vagy elgondolkodtató kritika – annak szánt okosságok ugyan vannak, de azok többségükben kifejezetten kínos megállapítások. (Tényleg az a lázadás Trump ellen, hogy a gazdag értelmiségiek továbbra is járnak színházba és fogyasztják a kultúrát? Tényleg ez lenne forradalmi tett a Black Lives Matter mozgalom évében?) A filmvégi „Menj el szavazni” üzenet alapján úgy tűnik, hogy a film alkotói szeretnék elérni a politikával nem foglalkozó vagy oldalt még nem választó embereket is, de biztos nem a felvonultatott embertípusok fognak bárkit is meggyőzni arról, hogy a demokratákhoz kell beállni.

A Tengerparti elit ötletéből születhetett volna egy tényleg újszerű film is, ha az alkotók rendesen irányt választanak és nem esnek két szék közül a pad alá.

Készíthettek volna egy őszinte és több társadalmi csoportból merítő közérzetfilmet arról, hogyan birkóznak meg az emberek azzal a disztópikus horrorshow-val, ami jelenleg Amerika. Nemcsak az elitet megmutatva, hanem a kiszolgáltatottabb rétegeket is, más nézőpontokat beengedve, tényleges társadalmi önvizsgálatot tartva. Így akár meg is szólíthattak volna bizonytalan szavazókat.

Azt is megtehették volna, hogy tényleges szatírát készítenek merthogy egyébként nem sikerült működőképes viccekkel megtölteni a forgatókönyvet. Ez esetben tényleges görbe tükröt kellett volna állítani a szereplők elé, és némi önkritikával lehetett volna parodizálni a liberális-értelmiségi elitet, ami szintén nem bűntelen abban, hogy Trump elnök lehet Amerikában, mivel máig nem tud érdemben reagálni a marginális csoporthoz tartozók és a munkásoszálybeliek igényeire.

Néha majdnem sikerül tényleges kritikát megfogalmazni például az álprogresszív hollywoodi stúdiókról – de utána mindig visszatáncolnak Trumphoz, Pence-hez vagy Ivankához, mielőtt még véletlenül festenének egy árnyaltabb képet. A Tengerparti elitet nézve ugyan pontosan látjuk a szereplők súlyos buborékproblémáját, ám a szintén buborékban élő alkotók ezt nem tudatosan ábrázolják így, ami nagyon kellemetlenné teszi a filmélményt. Ennél még az Imagine videó is jobb, az legalább rövid.

Avatar

Rácz Viktória

Rácz Viktória a Zsigmond Király Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett 2017-ben és az ELTE filmtudomány mesterszakán diplomázott 2019-ben. Jelenleg több portálra és nyomtatott újságba is ír kritikákat. A midcult elkötelezett híve, szereti a szatirikus hangvételű alkotásokat, a dialógusközpontú filmeket és Taika Waititit.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya