Mexikó, halottak napi esztétika, animációs film, gitáros főszereplő. Azt hinnénk, hogy Az élet könyvét nézzük, pedig a Pixar idei nagy dobása a Coco pereg a szemünk előtt. Vajon van még kraft ebben a stúdióban, vagy iparosokká váltak, akik az ötleteiket is máshonnan nyúlják?
Nagyon szeretem a Pixart, mert gyerekkorom meghatározó filmes élményeit köszönhetem nekik. Kreatív és szerethető, humoros, de nem bugyuta animációk tömkelegét szállították. Imádtam, hogy olyan tárgyaknak vagy élőlényeknek adtak hangot, amelyekre könnyen vállat von az egyszeri ember. Hiszen miért beszélnek a játékok vagy az autók? Miért alakítanak forradalmat a hangyák? Mi ez az egész szörnyvilág az ajtó mögött? Ezek gyermeki lélekkel, gyermeki hangon, de nem gyerekszinten átadott történetek voltak, melyek mai napig referenciák, és megállják a helyüket nemcsak a rajzfilmek közt, de a filmgyártás teljes palettáján is.
Nagyjából a 2010-es Toy Story 3. után kezdtem aggódni a Pixar miatt, mert úgy tűnt, folytatásokat és gyengén végiggondolt produkciókat fognak gyártani. A magas szintet igazságtalan lenne elvárni minden filmjüktől, ha nem ők tették volna oda a lécet, ahova. A Pixar az igényességével vert rá minden stúdióra, hiszen ők vették a fáradságot, hogy egy évet üljenek egy projekten, ne pedig ontsák ki magukból az animációs infantilizmusokat, mint a Madagaszkár vagy a Rio. 2011 óta több felemás filmet gyártottak, köztük a Merida, a bátort, ami inkább Disney-hercegnős film, mint teljes értékű Pixar-munka. A Némó nyomában egy, a Verdák két felesleges folytatást is megélt. Szerencsére ez az időszak sem maradt remek filmek nélkül: a Szörny Egyetem színvonalas volt, az Agymanók pedig mestermű.
A most érkező Cocótól viszont nem vártam semmit. Mintha a Kubo és a varázshúrok vagy az általam nagyon kedvelt Az élet könyve keresztezése lenne. Olyan filmnek tűnt, melynek alapját a Pixar mintha más filmekből kaparta volna össze. Előre temettem az egészet: véget ért az innováció, oda a kreativitás, már csak szakemberek, nem művészek – és mekkorát tévedtem!
A Coco története egy mexikói községben játszódik, ahol a halottak napjára készülnek. Merőben más felfogásuk van ebben a kultúrában a halálról, a túlvilágról és az elhunytakra való emlékezésről, mint nálunk – ez a kulturális különbség viszont a film előnyévé válik egy európai néző számára. A faluban él egy susztercsalád, a jellegzetességük, hogy megvetik a zene bármely formáját. Ez egy családi tradíció, ugyanis a zenész üknagypapa annak idején magára hagyta a famíliát a feltételezett siker érdekében. A kis Miguelt azonban a zene teszi boldoggá, padlásán elbújva dalolászik és gitározik. Egy családi perpatvar után Miguel elszökik, majd meglepetésére a holtak földjén találja magát. Visszajutása csak egyféleképpen lehetséges: ha megtalálja üknagyapját, aki hátat fordított nekik.
Generációk sérelmét, a karrierizmus és a megállapodás közti konfliktust hivatott bemutatni ez a történet, de nem didaktikus módon.
Ilyen erős, fordulatokkal tűzdelt sztorit nem tudom, mikor pakolt össze a Pixar utoljára.
A Rivera család dilemmája komplex és szívfacsaró. Vajon tényleg megér mindent az álmaid követése, vagy az egyén kívánságai sokadlagosak a többség érdekében? Szabadság vagy felelősség – individualizmus vagy kollektivizmus? Sokadik film már ilyen témával, de ritkán látom ezt ilyen érzelmesen, mégis elfogulatlanul bemutatva. A Kaliforniai álom és a Whiplash egyértelműen az egyén érdekei mellett teszik le a voksukat a másik oldal rovására – a Coco igyekszik a kettőt kibékíteni egymással.
Csodálatos látványvilág tárul a szemünk elé. A halottak birodalma részletgazdag és a kék-narancs színeiben gyönyörűen reprezentálja a halottak napi ünnepet. Külön öröm volt, hogy nem egy olyan fantasy világról van itt szó, melyben az utolsó pillanatban dobnak be egy trükköt a megoldás érdekében. A Coco fokozatosan, a történettel együtt haladva ismerteti az univerzum szabályait, melyek egyértelműek, következetesek. Egyedüli nagy problémám volt, hogy sosem magyarázzák meg, Miguel miért került át a holtak világába – egyszerűen el kell fogadnunk. Az erős elemek mellett remek zenéje és humora is van a filmnek. Még felnőtteknek szóló utalások – Frida Kahlo művészetének kifigurázása telitalálat – és ízlésesen elhelyezett altesti viccek is belefértek.
A szó legszorosabb értelmében vett családi film lett a Coco.
Minden generáció kap belőle valamit és mondanivalója a megbocsátásról, a felelősségről és a család funkciójáról könnyfakasztó tud lenni. Nem Vin Diesel-i értelemben vett családról van itt szó, hanem azokról az emberekről, akik a személyiséged alapvető építőkockái. Akiktől először tanultál, akiket először megismertél, akiket először szerettél és akiket haláluk után sem felejtesz el. Találkozni a téged inspiráló embereket inspiráló ősökkel – ez egy olyan történet, melyet megérte elmesélni. Katartikus és bűbájos moziról van szó, mely nem innovatív, de számomra újból visszaadta a Pixarba és – az idei Az Emoji-film, Verdák 3. és a My Little Pony után – a hollywoodi animációs filmekbe vetett hitemet.
