Kritika

Nicolas Cage a kozmikus őrület torkában – Color Out of Space

H. P. Lovecraft, Richard Stanley és Nicolas Cage egy olyan erős triász, akik miatt a Color Out of Space akkor is érdemes lenne a figyelmünkre, ha rossz lenne. De nem az.

H.P. Lovecraft minden idők egyik legismertebb és legnagyobb hatású horrorírója. A művei alapján mégis csak egy maroknyi film készült, jó pedig még kevesebb. Persze ez éppen Lovecraft stílusából következik. Az író novelláinak lényegét ugyanis inkább a hátborzongató atmoszféra, mintsem a karakterek vagy a cselekmény adja. Ráadásul a lovecrafti horror egyik legjellemzőbb tulajdonsága, hogy – az általában tehetetlen/passzív – szereplők olyan borzalommal találják szembe magukat, amelyek túlmennek az emberi felfogóképesség határán.

A másvilágból érkező kozmikus, ősi rettenet szinte azonnal őrületbe taszítja a befogadót.

Ezzel pedig rögtön el is érkeztünk a filmkísérletek legnagyobb problémájához: hogyan lehet megmutatni filmen azt, ami meghaladja az emberi képzelőerőt? Nem csoda, hogy a legjobb Lovecrafthoz kötődő filmek nem konkrét adaptációk (leszámítva a Re-Animátort), hanem az olyan általa ihletett művek, mint A dolog, Az őrület torkában vagy az Expedíció.

A fentiek miatt elég egyértelmű, hogy Lovecraft írásait híresen nehéz filmre vinni. Ez alól az 1927-es Szín az űrből című novellája sem kivétel, mely az író személyes kedvence, és az első alkalom, ahol a sci-fit a horrorral keverte. A történetben szereplő Gardner család (tragédiájukat csak két mesélőn átvezetve, közvetve ismerjük meg) végzetét egy olyan űrből érkező „szín” okozza, ami az emberiség számára ismeretlen, elképzelhetetlen és szavakkal leírhatatlan.

A Color Out of Space tehát már önmagában, a lehetetlennel birkózó Lovecraft adaptációk egyikeként is érdekes lenne, ám az igazi pikantériáját mégiscsak a rendezőjének a személye adja.

A karrierjét videóklipekkel kezdő Richard Stanley-t meglepően sikeres bemutatkozó rendezése, a Hardware után a kilencvenes évek egyik legígéretesebb műfaji filmes tehetségének tartották. Aztán a sors előbb a Weinstein testvérekkel hozta össze, akik második mozifilmjét, a zseniálisan bizarr Porforgatagot szanaszéjjel vágva mutatták be, hogy aztán a Marlon Brando elborult húzásai, az időjárás szeszélye és Val Kilmer törékeny egója miatt megfeneklő Dr. Moreau szigete még az előtt derékbe törje a karrierjét, hogy az valójában beindulhatott volna.

Noha az 1996-as H.G. Wells adaptáció kudarca jó időre elvette a kedvét Hollywoodtól, a filmkészítést nem hagyta teljesen abba: kényszerszabadsága alatt több dokumentumfilmet és egy antológia részét képező (Lovecraft elemekből felépülő) kisfilmet is készített. (A Dr. Moreau szigete kálváriájáról 2014-ben Lost Soul: The Doomed Journey of Richard Stanley’s Island of Dr. Moreau címmel készült egy roppant tanulságos dokumentumfilm).

A Color Out of Space azonban az első játékfilm, amit az elmúlt közel három évtizedben rendezett. Ez a hosszú rendezői hiátus pedig nem hogy nem látszik meg a Color Out of Space-en, de ez lett karrierjének eddigi legösszeszedettebb és legegységesebb színvonalú filmje.

„Több dolgok vannak földön és égen, Horatio, mintsem bölcselmetek Álmodni képes.”

– mondja Hamlet Horatiónak. Lovecraft műve és Stanley filmje pedig arról szól, hogy mivé lesz az ember, ha ezzel a többel találkozik. Noha a rendező a történet idejét napjainkba helyezte, és értelemszerűen szakított a napló/táviratszerű elbeszélési móddal, a lényeget tekintve maximálisan hű maradt Lovecraft szellemiségéhez. A Color Out of Space valószínűleg a lehető legjobb adaptáció, ami egy ennyire „megfilmesíthetetlen” alapanyagból készülhet. Stanley precíz ritmusérzékkel fokozza a feszültséget az elkerülhetetlenül tragikus vég felé. Ahogy a földönkívüli szín szép lassan megfertőzi a Gardner családot, úgy válik a film egyre groteszkebbé, Nicolas Cage pedig őrültebbé.

A családfőt játszó Cage filmográfiájának elmúlt két évtizede finoman szólva is eklektikus. Az, hogy az adósságai miatt a színész kénytelen mindenféle (nem ritkán ócska) filmet bevállalni, régóta nem titok, ám még a B-kategóriás produkciók tengeréből is időről időre felsejlik a zsenialitása. Cage roppant erős és emlékezetes alakításokra képes, de ehhez szüksége van egy értő rendezőre és egy hozzá passzoló alapanyagra. Ha pedig valami passzol Cage ripacskodás határán táncoló tébolyához, akkor az Lovecraft kozmikus borzalommal szembesülő hőse. Stanley pedig láthatóan igencsak ráérzett a színész – elmondása szerint „jazz jellegű” – játékára. Noha egyértelműen ő a húzónév, a szereplőgárda többi tagja is kielégítő alakítást nyújt. Tommy Chang cameója például egészen jópofa.

Stanley korai filmjei a sokrétű – ám nem mindig teljesen kifejtett – szimbolikáról voltak ismertek, most azonban a rendező ezen a téren is a finomhangoltságra törekedett. Dacára Cage-nek és az alapanyagnak, ez az életművének a legkevésbé mindfuck és leginkább letisztult játékfilmje. A rendező szórakoztató és modern formában adaptálja Lovecraftet, de nem áll szándékában, hogy kiforgassa vagy átértelmezze. Talán csak egyetlen motívumra erősít rá kicsit jobban:

érdekes módon Lovecraft eredeti novellájában a „szín” lényege és hatása kísértetiesen emlékeztet a sugárbetegségre.

Ehhez viszonyítva Stanley filmjében az egyik szereplő konkrétan rákos, a szín pedig befolyásolja az elektronikus készülékeket is. A rendező azonban láthatóan nem poszthorror metafora-filmben gondolkodott. A történet ezért azzal sem nyer új olvasatot, hogy a cselekmény napjainkba lett áthelyezve. Ennek inkább praktikus okai lehettek – a kortárs környezet értelemszerűen olcsóbb.

Tehát ha van komolyabb hibája Stanley megközelítésének, akkor az éppen az, hogy a(z egyébként remek) látványon túl nem igazán ad érdemi pluszt Lovecraft eredetijéhez. Ami persze egy adaptációnál nem is feltétlenül szükségszerű, ám tekintve, hogy egy történésszegény, rendes karakteríveket nélkülöző műről van szó, nem lett volna hátrány.  A film cselekménye így kissé üresen, izgalmas értelmezési lehetőségek nélkül lóg a levegőben.

Ha viszont nagyon meg akarjuk határozni, hogy miről is szól a Color Out of Space, akkor (Shakespeare fentebb idézet mondatán túl) az kimerül annyiban, hogy a világunk és a minket körülvevő környezetünk folyamatosan változik, ezzel szemben pedig totálisan tehetetlenek vagyunk.

Szerencsére azonban ez a kellően hidegrázós tanulság nem igaz a mellőzött rendező karrierjére.

Stanley nagyszerű vizuális érzékének, Cage pont megfelelő mértékben adagolt őrületének és Lovecraft mai szemmel is hátborzongatóan kilátástalan koncepciójának hála a Color Out of Space régi vágású horrorként abszolút megállja a helyét.

Egy bitang erős, kellő mennyiségű gore-ral ízesített kozmikus danse-macabre. A történeti hiányosságai miatt valószínűleg csak a Lovecraft rajongók tetszését nyeri majd el igazán, de adaptációként valóban kifogástalan. Apróbb hibái ellenére is ígéretes visszatérés egy olyan rendezőtől, akinek egy igazságos világban soha nem is kellett volna elvonulnia a filmezéstől.

Pongrácz Máté

Pongrácz Máté a Budapest Corvinus Egyetem Szociológia szakán végzett. A műfaji filmek nagy kedvelője és az elfedett, obskúrus, de értékes darabok felkutatója. A szerzői trash védnöke és Zardoz hírnöke.