Kritika

Kolbászszagú romantika a keleti gőzösön – Compartment No. 6.

Igényeljük-e, hogy egy indie vagy európai romantikus dráma túllépjen a megszokott kliséken? És ha igen, eltávolít vagy épphogy jobban bevonz, ha egy Moszkva–Murmanszk vonatút alatt minden ismerősebb lesz, mint egy nyugatabbra vagy akár keletebbre készülő filmben? Megnéztük a finnek Cannes-ban is elismert válaszát a Mielőtt felkel a nap-ra.

A lány találkozik egy fiúval. A lány maga sem tudja pontosan, mit akar az élettől. A fiú a tökéletes ellentéte. Az elején nem bír meglenni vele egy légtérben. Aztán valami változik. Nem mintha kiderülne a fiúról, hogy pedig valójában. A lány mégis élvezni kezdi a társaságát, talán még vonzalom is ébred. Kölcsönösen útbaigazítják egymást az élet egy kereszteződésén, vagy egyszerűen csak osztoznak egy közös pillanatban. Aztán…

Véleményed van a cikkről vagy a filmről? Írd meg nekünk kommentben!

Na, ez már végképp spoileres lenne, mert a tavaly cannes-i filmfesztivál (megosztott) Nagydíjasa, a Compartment No. 6.  – Oroszországban játszódó finn film, de most az egyszerűség kedvéért maradjunk az angol címnél, mert hivatalos magyar még nincs – tulajdonképpen betűhíven követi a fent leírt szcenáriót, amely egy jól bevált, ezidáig rengetegszer fel- és átdolgozott filmes cselekmény. Jól bevált, mert elég egy-két apró adalék, ami megbolondítja a képletet, de akár még új fűszerezés nélkül is kellemes szórakozást nyújt.

A Rosa Liksom magyarul is kiadott, A 6-os számú fülke című regényéből készült adaptáció szerencsére megteszi nekünk azt a szívességet, hogy csavar egyet a képleten: a hollywoodias sémák, hangulatok, tónusok, helyszínek és karaktertípusok helyett ezúttal a transz-szibériai vasút egyik lepukkant fülkéjében talál egymásra a finn egyetemista Laura (Seidi Haarla) és az orosz bányászlegény Ljoha (Jurij Boriszov). Ott, az ócska falambériás borítású, szűk fülkében összezárva mennek eleinte egymás idegeire, és nem ám cuki módon: legelső interakciójukkor a kolbászt csócsáló, vodkát szlopáló kopasz futballhuligán-alkatú srác egyből kéretlen szexuális célzásokkal zaklatja a Moszkvából Murmanszkba tartó, a világ szélén található petroglifákat, azaz őskori sziklarajzokat saját szemével tanulmányozni vágyó lányt.

Semmi kaliforniai életérzés, indie bohóság, vagy akár európai szofisztikált diskurzus nem alakul tehát ki a vonaton, amely helyszín a MÁV országában tökéletesen ismerősnek, totál élethűnek hat,

a zörgő ablakoktól az undok kalauzon át a lehető legbarnábbra és szürkébbre fazonírozott képi világig bezárólag. Közelebb áll ez hozzánk, mint például a Licorice Pizza – csak hogy egy közelmúltbeli példával éljek – lezser napfényes univerzuma, de nem tagadom, hogy a romantikus drámák belefeledkező eszképizmusához és a bárdolatlanságukkal együtt is szerethető szereplőkhöz szokott nézői ösztöneim egy darabig berzenkedtek a nyersebb, káeurópásan piaszagúbb körítéssel szemben. Tényleg szeretnék együtt menni ezzel a két emberrel és ezzel a nyomorúságos valósággal a világ pereméig? – merült fel a kérdés.

Végül kiderült, hogy tényleg szeretnék. Juho Kuosmanen rendező – és két írótársa – ügyesen oldják meg, hogy Ljoha idővel úgy váljon titokban aranyszívű  romantikus opcióvá, hogy ne formálódjon át teljesen a film elején megismert személyisége. Igen, végül bárdolatlanságával együtt szerethető lesz számunkra, és szurkolhatunk neki, hogy ne zárkózzon vissza a tüskéi mögé a közeledés hatására, de a forgatókönyv elegánsan vezeti végig Laura útját a „bárcsak átszállhatnék egy másik fülkébe” reakciótól az „ez az idióta végül is izgalmas újdonság”-on át az őszinte rokonszenvig. Segít, hogy Laura sem papírmasé karakter, vagy amikor azzá válna, Haarla ifjonti reménykedés és elveszett törődöttség határán billegtetett alakítása telítetté teszi.

A film nem húzza indokolatlanul sokáig az utazást, a kitérők pont jókor törik meg a monoton vonatozást, és az utolsó felvonás szinte apokaliptikus, mégis megkapóan szép zarándoklata erősen és meggyőzően érvel amellett, hogy néha a semmiig kell elfutni valakivel ahhoz, hogy továbblendüljünk egy holtponton, még ha nem is filmbe illő felismeréssel történik ez meg. Noha gyakorlatilag kétszereplős a Compartment No. 6., a felbukkanó mellékalakok mind hitelesek, Laura elköteleződésre képtelen, enyhén manipulatív, de inkább csak felelőtlen barátnőjétől az átmeneti utastársig, aki pillanatok alatt – és egyetlen akusztikus gitárral – változik át a legjobbkor érkező megmentőből zsibbasztóan unalmas és kínos kolonccá.

Nem ez lesz mindazonáltal a legemlékezetesebb romantikus filmélményünk, aligha fogjuk hét év múlva követelni a folytatást, ahol a lány és a fiú összefutnak egy szentpétervári krimóban.

A magyar nézőnek talán extrán betalálhat, beindíthat emlékeket a jellegzetesen fanyar közeg, de végső soron nem hatolunk sokkal mélyebbre, minthogy itt van ez a fiú és ez a lány, akik az elején nem bírják elviselni egymást, aztán a végére igen. Nem mintha ezzel bármi gond lenne.

Huszár András

Huszár András az ELTE BTK-n végzett magyar nyelv és irodalom szakon, műfordítóként dolgozik, 2015 óta ír filmes cikkeket. Specializációja nincs, de ha van egy filmben táncjelenet, az már biztosan előnnyel indul.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!

Podcast

Hirdetés

Hirdetés