Kritika

Már nem holly woody történet – Coup de Chance

Coup-de-chance-Niels-Schneider-Lou-de-Laâge

A szerencse forgandó, a véletlen nagy úr – ilyen és ehhez hasonló életbölcsességekkel szórakoztat Woody Allen ötvenedik, egyúttal feltehetőleg utolsó nagyjátékfilmje, a Coup de Chance. Nem egy korszakos jelentőségű mű, nem egy könnyes hattyúdal, csak egy kellemesen csordogáló másfél óra, némi gyilkossággal fűszerezett idilli francia romantikával.

Mikor menjen egy rendező nyugdíjba? Menjen-e egyáltalán? Örüljünk-e, hogy egyesek még nyolcvan fölött is kitartóan építik az életművet, vagy inkább jobb lenne, ha letennék a lantot, hogy a neadjisten gyengébben sikerült kései alkotások ne árnyékolják be a hosszú évtizedek alatt elért eredményeket?

Woody Allen mindenesetre forgat. Talán utoljára, de forgat. Feltéve, ha valóban ez lesz az utolsó filmje. Nehéz elképzelni egy ilyen termékeny filmrendezőről, hogy egyszer csak végleg hátradől, és tényleg abbahagyja. Más kérdés, hogy a filmkészítéshez pénz is kell. Meg stáb. Színészek. Woody Allen pedig nem éppen a legnépszerűbb manapság Hollywoodban. Olyannyira nem, hogy a Coup de Chance-ot, mint ahogy azt címe is sugallja, hőn szeretett New Yorkja helyett Franciaországban forgatta, francia nyelven, francia színészekkel. Lehet naivan azt feltételezni, hogy az Európára és az európai művészfilmre mindig is egyfajta fétisként tekintő rendező nagy álmát váltja ezzel valóra. De tegyük a szívünkre a kezünket: mind tudjuk, hogy nem volt más választása. Hollywood a MeToo-botrányai miatt kitagadta, eltaszította magától. Woody Allen mindenesetre forgat.

Coup-de-chance-Melvil-Poupaud-Lou-de-Laâge

Legújabb filmje, a Coup de Chance egyfajta variációja a megcsalást az átlagember bűnbe sodródásával vegyítő Woody Allen-történeteknek, egyfajta időben egymástól jócskán távol eső trilógiát alkotva az 1989-es Bűnök és vétkekkel és a 2005-ös Match Pointtal. Panaszkodhatnánk, hogy vénségére milyen önismétlő lett a mester, láttuk már tőle ezt a történetet, nem is egyszer. De ez a panaszkodás nem túl előremutató. Egyrészt, mert Woody Allen mindig is önismétlő volt. Mindig is ugyanazt a pár témát járta körbe, mindig is ugyanúgy (vagy egyre gyengébben?): szerelem, halál, művészet… minden, ami igazán számít az életben.

Ha valakinek még ennyi év után is kedve lenne benevezni egy újabb Woody Allen-filmre, nagyrészt azért tudja, mire számíthat.

Sőt, a szerzői életmű darabjait elnézegetve az örömöt sokszor éppen az okozza, hogy még ha valami új irányt vesz is egy-egy filmjével, akkor is jó érzés ráismerni a megszokott vúdielenségekre. Felkacagni, hogy háhá, tipikus vúdielen

Az azonban, hogy elnézőek vagyunk Allen tematikus megújulásra való képtelenségével, még nem jelenti, hogy azzal szemben is elnézőnek kell lennünk, hogyan vitelezi ki ezeket a témáit. És hát be kell látnunk, Allent nem mozgatják már azok a kreatív energiák, amik pályája elején. Írása sokat gyengült, sokat vesztett szellemességéből, öniróniájából.

Coup-de-chance-Niels-Schneider-Lou-de-Laâge

Fanny (Lou de Laâge) és Jean (Melvil Poupaud) tökéletes pár, mindenük megvan, ami a boldogsághoz szükséges: mindketten szépek és gazdagok, sikeresek karrierjükben, teljes anyagi biztonságban éldegélnek drága lakásukban, Párizs előkelő negyedében. Amikor azonban Fanny összefut volt iskolatársával, a bohém művészlélek Alainnel (akivel hogy, hogy nem, éppen New Yorkban ismerkedtek meg – háhá, tipikus vúdielen), mindez meginogni látszik. Alain (Niels Schneider) szerelmet vall a lánynak, majd

az ártatlan baráti találkozókból szerelmi viszony alakul ki az egyre gyanakvóbb férj háta mögött. 

A két férfi teljes ellentétei egymásnak, és ezt a film vizualitása is erőteljesen érzékelteti számunkra. Az aranyszínben fürdő, természetközeli találkákon Fanny és Alain művészetekről értekeznek, szendvicseket majszolnak. Alain a véletlenekben hisz, Fannyval való újra egymásra találását sorsszerűnek tartja. Ezzel szemben Jean maga alakítja a szerencséjét: mint „gazdag embereket még gazdagabbá tevő” üzleti tanácsadó, mindenben úgy jár el, hogy neki a lehető legjobb legyen. Trófeafeleségként mutogatva magával rángatja Fannyt az unalmas, semmitmondó és felszínes baráti összejöveteleire, lakásuk is rideg kék fényben úszik, a letisztult, fehér falak látványa nélkülöz minden otthonosságot.

Fanny így a két férfi ellentétes felfogása közé kerül. Nemhogy a lánynak, a nézőnek is nehéz eldöntenie, mit is akar Fanny valójában: a dilemma mintha nem is a két férfi, hanem a kétféle életmód között lenne. Az anyagi jólét és a szellemi gazdagság között. A film felénél a Fanny és Alain között kibontakozó történet bűnügyi színezetet ölt, amikor is a feldühödött férj nemes egyszerűséggel kiiktatja a kellemes életében igencsak zavaró tényezővé váló szeretőt. Akárcsak korábbi partnergyilkosságos filmjeiben,

Allen a Coup de Chance-ban is azt vizsgálja, hogyan tudnak a hétköznapi emberek a bűn útjára lépni annak érdekében, hogy tökéletes életük ugyanolyan tökéletes maradhasson.

Elkövetőnk ugyanis az elit olyan képviselője, aki nem az előrejutásért, nem is a sikerért és a pénzért, hanem a már megszerzett, kellemes életmód megőrzése érdekében gyilkol. A cél: megszabadulni azoktól, akik veszélyeztetik őket és kényelmüket.

Coup-de-chance-Melvil-Poupaud-Valérie-Lemercier

A Coup de chance nem mondható vígjátéknak, szinte teljes mértékben hiányzik belőle Allen méltán híres sziporkázó humora. Bár kinevetésre méltó néha a szereplők viselkedése, ez nem egy szájbarágós szatíra. Egyfajta kellemes kedélyesség lengi be a filmet, a legfeszültebb vagy legromantikusabb helyzetekben is mindvégig ugyanaz a kellemes jazz-zene szolgáltatja a zenei aláfestést – elvéve mindennek a drámai élét. Ez csempész egyedül némi humort, némi iróniát az egyébként teljesen konvencionálisan elmesélt történetbe.

Allen így nem csak sajátos humorérzékét hagyta vénségére maga mögött, de a nagy amerikai sztárokból álló, népes szereplőgárdát, sőt, még a neurotikus szerzői alteregót is.

Persze érvelhetünk amellett, hogy Alain ezt a karaktertípust hivatott megtestesíteni, akkor viszont érdekes állítás az, hogy az utolsónak vélt Woody Allen-filmben a film felénél kiiktatásra kerül az éppen Alainre/Allenre keresztelt, értelmiségi művészfigura. A fiú halála után nem marad más utána, csak legutóbbi (tulajdonképpen utolsó) kézirata, amelyben szinte szóról szóra megörökítésre kerül, amit korábban a filmben láthattunk…

De lehet, hogy nincs is értelme ilyen önreflexív rétegeket belelátni a Coup de Chance-ba. Még akkor sem, ha adná magát. Mindig érdekes kérdés ez: hogyan nézzük nagy rendezők filmjeit? Nézzük-e úgy, mint egy Woody Allen film? Akkor kesereghetünk, hogy azért ez már nem az igazi. De a szerzői életműre alapozva adhatunk egy izgalmas, önreflexív jelentésréteget is az egyébként roppant egyszerű szerelmi háromszöges-megcsalásos történetnek. Ha azonban eltekintünk az apró vúdielenségektől, és csak „egy a sokból” filmként nézzük, akkor

a Coup de Chance egy közepesen korrekt francia film marad.

Hozza, amit egy közepesen korrekt francia filmtől elvár az ember. Szép parkok, szép lakásbelsők, szép emberek.

A film igazán érdekessé csak akkor válik, amikor a szereplők befejezték végre az expozíciós információk unásig ismételgetését, megtörtént a romantikázásból thrillerezésbe váltás műfaji fordulata is, és átnyergelünk a Coup de Chance harmadik műfaji felvonásába: a krimibe. Fanny anyukájának (Valérie Lemercier) ugyanis egyre gyanúsabbá válik Jean, bogár ül a fülébe a férfiről a rejtélyes körülmények között eltűnt régi kollegájáról szóló pletykák hallatán. Így a film záró felvonásában a szórakoztatóan fontoskodó középkorú asszony nyomozására helyeződik a hangsúly az Allen-életművön belül és azon kívül is unásig ismert megcsalásos történet helyett.

Vajon ahogy Fanny és Alain találkozása is a szerencsének tudható be, úgy az is csak szerencse, hogy Woody Allen feltehetőleg utolsó nagyjátékfilmje kimondottan elfogadhatóra sikerült? Vagy Párizs, mint európai fétisváros adott ihletet a rendezőnek? Hiába volt csak kényszerkörülmény, mégis kapóra jött Allen számára ez a kis francia kitekintés: sokkal jobban illik időskori stílusához ez a sosevolt, elegánsan régimódi Párizs, mint egy kortárs mikrotrendek divatjával és telefonozó tindézserekkel elárasztott, pezsgő New York.

Nagy Eszter

Nagy Eszter az ELTE filmtudomány mesterszakán diplomázott 2023-ban. Fő kutatási területe a kortárs magyar film, érdeklődési köre a musicalektől kezdve a gótikán és a film noirokon át egészen Bergmanig terjed - illetve még azon is túl.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com