Alexandre Aja új horrorja, a Préda (Crawl) visszaadja a krokodilos horrornak azt, amit a Dinocroc és társai elvettek tőle: a félelmet és a valóságot.
A jó öreg „creature feature”, azaz szörnyes horrorfilm egyik kedvenc – természetesen a zárójelenetre tartogatott – kliséje, hogy miután a szörny meghal, megmutatjuk az ivadékait. Megmutatjuk, hogy ugyan ez a fenevad most elpusztult, a hősök megmenekültek, de már úton van az új generáció, lehet tovább rettegni. Ha végigtekintünk a műfaj történetén, azt látjuk, önmaga is a saját kliséit éli.
Éli a fénykorát, éli a saját kis közhelyeit, aztán kiröhögi és ezzel megöli önmagát, majd egy idő után az egész kezdődik elölről.
Így jutottunk el Steven Spielberg klasszikus A cápájától, a Gyilkos cápákon át a Sharknadóig, a Kétfejű cápáig és a Meg: Az őscápáig, hogy aztán például A zátony kicsit újra visszarántsa a műfajt a valóságba. A Préda rendezője, a francia horrormester Alexandre Aja nemrég még pontosan ugyanezzel az önparódiával kacérkodott a Piranhával, ami nem kevesebbet tett, mint megajándékozta a világot a filmtörténet első 3D-ben lebegő péniszével.
Most azonban Aja visszatért a saját gyökereihez és elkészítette a saját A zátonyát. Csak cápák helyett krokodilokkal, a magányos kőszikla helyett pedig egy külvilágtól elzárt pincével. A történet kicsit távolabb indít a film nagy részét meghatározó klausztrofóbiás helyzettől, megismertetve Haley-t (Kaya Scodelario, Az útvesztő-trilógia Teresája), az úszóbajnok lányt, aki szülei válása óta képtelen legjobb formáját hozni, sorra veszítve ezzel a versenyeket. A friss vereségen azonban nincs idő keseregni, hisz egy ötös erősségű hurrikán készül lecsapni Floridára. Ráadásul a lány testvére aggódik, mert nem tudja elérni az apjukat.
Haley kocsiba pattan és az egyre erősödő viharban, ami természetesen áradással is jár, apja keresésére indul.
A már rég evakuált, kihalt városrészeket járva végül a régi házuk alagsorában bukkan rá a sebesült férfira (Barry Pepper). Perceken belül a sebesülés okára is fény derül. A pincébe aligátorok költöztek a vízlevezető rendszeren keresztül. Az odalent futó vascsövek hálózata ugyan pillanatnyi védelmet nyújt nekik, de az egyre emelkedő víz miatt sokáig nem érezhetik magukat biztonságban.
Aja erre a bizonytalanságra építette a filmet, és ezt nagyon jól tette. Pontosan tudta, hogy túl sok újat nem tud mondani a témában – még ha a sztori vaskosan magában foglalja is a globális felmelegedéssel együtt járó természeti katasztrófák intő jelét –, úgyhogy inkább a feszültségkeltésre épített. A történet szintjén nem is mutat semmi újat, a karaktereinek pedig funkciója van, nem mélysége. És persze a dialógusok nagy része is kimerül annyiban, hogy a szereplők egymás nevét kiabálják. Az atmoszférateremtés viszont jeles, talán a 2002-es Magasfeszültség óta nem csinálta ilyen jól. Most is sikerült megtalálni azt a nézőpontot,
ahonnan leghatásosabban adható át a nem tudás okozta félelem.
Habár az aligátorok megjelenítése elég decens, a legjobb pillanatok azok, amikor nem látszanak. Látjuk az emberek arcát, akik tudják, hogy ott vannak, de mégsem tudják, hogy ott vannak-e. Ezt az alapot játszatja végig Aja újra meg újra, egyik szituációból a másikba lökve az apa-lánya párost. Közben persze megjelenik néhány mellékszereplő, hogy egy kis vérengzés is legyen, de amitől igazán jól működik a Préda, az a bizonytalansági tényező.
Ezzel persze sikeresen elkerüli a vadászra vadászó vad dramaturgiát. Szereplőinek a túlélés a célja, nem az, hogy megöljék a rájuk éhező vadakat. Ezzel együtt erősödik a film ökológiai üzenete is. A szörnyes horrorból természeti horror lesz, ami figyelmeztet: ne szórakozz vele, mert visszavág!
