A Cannes-i Filmfesztiválon tartott ősbemutatója után sokan ünnepelték A jövő bűneit (Crimes of the Future), mint David Cronenberg dicsőséges visszatérését a testhorror műfajához. De ez csak féligazság, szigorúbban véve pedig szinte félrevezetés: tematikában az emberi mutáció kerül a középpontba, de a film teljesen más okból jelent nézői kihívást, mint régi klasszikusai.
Hogy legújabb filmje miért inkább csak rokonlélek, semmint közvetlen társ olyan filmekkel, mint a Videodrome, A légy vagy akár az 1999-es eXistenZ, lefedhető azzal az egyszerűnek tűnő, de összetett okkal, hogy ma 2022-ben David Cronenberg már nem az a filmrendező, aki 20-30-40 évvel ezelőtt volt. Cronenberg korai filmjei úgy dolgozták fel a testmutáció, a megváltozó emberi természet és a minket irányító ösztönök témáját, hogy beleépítette őket egy klasszikus zsánerfilm csontvázába. Az intellektuális stimuláció és provokáció ellenére láttuk az ismerős történeti határvonalakat, amiket feszegetett, tényleges cselekménnyel és karakterívekkel. Persze a kanadai rendező korábban is tett látványos, kategorizálhatatlan kísérleteket (leginkább a Meztelen ebéd és JG Ballard Karambol című regényének adaptációival) mégis ott
volt egy stiláris irányvonal, ami befogadhatóvá tette Cronenberget a közönség nagy részének.
Az éles váltás a 2010-es évek környékén következett be és nem meglepő módon szintén az írott irodalomhoz köthető. Pontosabban mondva egy újabb adaptációhoz, ami Don DeLilo Cosmopolis-a volt, a film, amit anno teljes megrökönyödéssel fogadott a kritika, a közvélemény, de még Cronenberg rajongói is. Teljes ellentéte volt, mindannak amit addig tőle várhattunk és mégis ez lett legkésői munkásságának Rosetta köve. Onnantól kezdve az általa felvetett filozófiai és morális kérdések, tézisek, analízisek nem szervesen a film történetébe épültek, hanem azok köré szerveződik a film minden egysége. A cselekmény maga teljesen leegyszerűsített, redundáns, a helyszínek rigid, lecsupaszított terek, a karakterek maguk is inkább a különféle eszmék, ideák megtestesítői. Hosszú, információval túlzsúfolt dialógusok, monológok, a horror-sokkeffektusok inkább groteszk gegek, parány létezésünk gonosz tréfái. Ugyanez a tömény, a művészetre is reflektáló meta-megközelítés van jelen regényében, a Konzumban, a Térkép a csillagokhoz című filmjében és a nyolcéves kényszerszünet utáni A jövő bűneiben is.
A meg nem nevezett közeljövőben járunk, ahol a klímaváltozás és a környezetszennyezés okozta katasztrofális következmények szétdarabolták az emberi társadalmat, egyúttal olyan fejlődéseket kényszerítettek ki, amiknek végpontját nem látni. A biotechnológia rohamos fejlődésnek indult, organikus gépek jelentek meg, amik testfunkcióinkat irányítják; de maga az ember sem ugyanaz, ami volt. Sorozatosak a mutációk, amik által egyesek képesek új szerveket növeszteni, mások műanyaggal létesítenek szintetikus kapcsolatot. Ebben a világban a túlélők számára eltűntek az olyan dolgok, mint a fájdalom vagy a betegség, teljesen felülíródtak ismert fogalmaink a táplálkozásról, művészetről, társadalomról vagy akár a szexről.
Azonban, aki ismeri Cronenberget, tudja, hogy az ezek iránti vágy előbb-utóbb utat tör magának, csak az új testhez, új húshoz idomulva. Ha nem, akkor jön a tényleges pusztulás.
Ebben a világban él Saul Tenser (Viggo Mortensen), akinek képessége a különböző új szervek növesztése, amiket aztán rituális művészi performanszok során, a nagyközönség előtt operál ki belőle társa, Caprice (Léa Seydoux). Már ha lehet életnek nevezni azt az egyre inkább kiüresedett vegetációt, amiben létezik. Egyik előadásuk során lépnek kapcsolatba egy párossal (Don McKellar és Kristen Stewart), akik a bioevolúció új útjait akarják kutatni rajta, de felbukkan még radikálisok, a szervrendőrség, egy titokzatos férfi, aki a fia holtteste után kutat. Egy furcsa összeesküvés bontakozik ki, aminek nem fizikai-hatalmi, hanem ideológiai céljai vannak. Tudunk-e új szintre lépni a fejlődésben és ez mivel is jár? Mit nyerhetünk és veszíthetünk? Emberek leszünk-e vagy gépek? Vagy valami egészen más?
Csak remélni tudom, hogy a fenti leírásból már kezdi sejteni a kedves olvasó, miért olyan körülményes és nehéz feladat nemcsak beszélni, de egyáltalán nézni is A jövő bűneit. Mentőöv nélkül, in medias res dob be minket a világába, cselekménye egyszerre érződik papírvékony blöffnek és teljesen túlbonyolított káosznak, karakterei érzelmi világához nem ad megfejtőkulcsot. Még csak azt se lehet mondani rá, hogy experimentális, de attól még egy nagy nehezen besorolható sci-fi, horror, dráma, poszt-apokaliptikus valami. Tényleg inkább egy tézisfilm, ami kérdéseket szegez nekünk, különféle perspektívákat mutat, de nem választ oldalt, nem mond ítéletet. A karakterek fizikai döntései lényegében másodlagosak, a film gerincét a közöttük zajló hosszú párbeszédek és monológok adják, amiket időről-időre szakít meg (vagy demonstratívé szemléltet) egy testhorror szekvencia.
Furcsa, időnként hatásos, máskor frusztráló kettősség az, ami amúgy az egész filmet bejárja.
Jó kérdés, kinek lehet jó szívvel ajánlani Cronenberg filmjét: tempója nagyon visszafogott, sokszor kínzóan lassú, világa és az abban élő emberek ridegek, szenvtelenek, emberi vágyaikat olyan módon élik ki, ami enyhén szólva elborzasztó, de még inkább undorító (kulcsmondat a „a műtét az új szex”). Provokatív témái mellett talán még az atmoszféra húzhatja be az embert, de még így is könnyen lesodorhat a száraz hangvétel. Hű kanadai komponistája, Howard Shore időnként felcsendülő, sokszor szintizenéje pokolian erős, földöntúli, rejtélyes, absztrakt, mégis gyönyörű, amiről könnyen Nicolas Winding Refn mostani munkássága juthat eszünkbe. Őrajta kívül még a produkciós dizájn is megérdemel egy piros pontot a nyálkás, csápos, gigeri biogépek megalkotásért, Tenser függőágya vagy a helyes rágásra szó szerint rákényszerítő etetőszék, azok a rémálomszerű, felejthetetlen villanások, ami miatt hívják a testhorror felkent pápájának Cronenberget már lassan négy évtizede.
A színészekre se lehet panasz, bár számomra leginkább Mortensen főhőse maradt emlékezetes ahogy beesett szemekkel, csuklyában jár-kel, koporsóhanggal és száraz akasztófahumorral kommentálva mindent. Megjegyzése, amikor lát egy hozzá hasonlóan öncsonkító művész performanszát: „Nem rossz”. Majdhogynem tükörképe Peter Weller írókarakterének a Meztelen ebédből, egy ember aki önmaga destrukciójában keresi a művészi önkifejezést és rajta keresztül próbálja a rendező megfejteni, tulajdonképpen miért vonzanak minket annyira a fetisizmus, az erősen szexuális töltetű perverziók. Alapvetően természetünk része, amit a társadalmi konvenciók alá próbálunk eltemetni, vagy sokkal inkább azok váltják ki?
Zavarbaejtő, sokszor zavarosnak ható, tradicionális filmélménynek nehezen számító alkotás,
ami ugyanakkor végpontjára juttatja Cronenberg művészetének gondolati síkját. Első filmjeiben még az egyéni személyeket vizsgálta, hogy a testi eltorzulások miként változtatják meg helyüket a modern társadalomban, akik beolvadtak, elpusztultak vagy formálták a világot maguk körül (’70-es, ’80-as évek). Aztán a fizikai síkról kilépett a pszichés síkra, az elme, az önkép felboncolása lett a terepasztal (’90-es évek), majd utána az emberi közösségeket irányító eszmék közé: kapitalizmus, sztárkultusz, pszichológia, bűn és bűnhődés.
A jövő bűnei dekonstruált végállomás, nyers ars poetica, ahol már felesleges sokkolni, a metamorfózis általános nem egyedi. A legbrutálisabbak tűnő dolog, saját testünk felvágása is szinte vértelen, mechanikus, érzelem nélküli. Társadalmunk atomjaira bomlott, majd maradványai összeállnak valami csökevény, eltorzult hírmondónak. Végső képsorai egyszerre fatalisták, mégis új kezdetet mutatnak: Az organikus ember ideje lejárt, eljött az idő hogy a világunkat elárasztó fémmel és műanyaggal olvadjuk össze. Vagy ahogy már ’83-ban mondta: „Long live the new flesh”.
A jövő bűnei január 5-től látható a mozikban.
