Moziban

Csak a Puffin ad neked erőt – Kincs, ami nincs

Bud Spencer és Terence Hill a ’80-as években tetőző, futószalagon letolt vígjátékdömpingnek  – köztük a Kincs, ami nincsnek – köszönhetően gyakorlatilag egy csapásra népmesei hősökké váltak hazánkban. Népszerűségüket azóta sem a változó korízlés, sem pedig a feledésbe merülés veszélye nem tudja kikezdeni.


Bár a két olasz származású színész külön-külön és együtt is rengeteg műfajban és kifejezetten komoly hangvételű filmekben is kipróbálta magát, a VHS-korszaknak és a kereskedelmi csatornák végtelen számú ismétléseinek köszönhetően mai napig a ’80-as években kikristályosodott formavilágú, pofonokkal és feledhetetlen beszólásokkal tarkított alkotásokkal kötjük össze őket.

Az általuk képviselt stílus kulisszáktól és műfaji keretektől függetlenül működik, amelyre kiváló példa a napokban ismét nagyvásznon megtekinthető Kincs, ami nincs. A spagettiwestern úttörőjének számító és korszakalkotó Sergio Corbucci másodszorra dolgozott együtt a színészpárossal, és az alkotás bő 100 percben felvonultat mindent, amitől egy Spencer-Hill film Spencer-Hill filmmé válik: az adósságokat felhalmozó, szemtelen karaktert megformáló Terence Hill a maffia elől menekülve ráakaszkodik a nyugodt életre vágyó, magának való Bud Spencerre, és közös kalandba kezdenek, amely során jobb emberré válnak.

Felbukkannak az őket háborgató kisstílű gengszterek, jön a jelenet, amikor Bud Spencernek rátaposnak a lábára, de nem fáj neki, természetesen akad erőpróba, ahol a megtermett színész legalább három embernél is erősebbnek bizonyul. Elengedhetetlen alkotóelem a gyorsított felvételes pofonosztás, a rettentő, kétkezes tenyeres, a Bud Spencert körbeálló, majd a pofonok hatására hirtelen szétrebbenő banda, Terence Hill pedig változatos kreativitással ütlegeli az ellenfeleket. És mit sem érne az egész a rivalizálásból és érdekszövetségből kinövő barátság, szerethető habókos karakterek és a gólyatáborok és házibulik elmaradhatatlan attrakciójának számító zene nélkül.

A Kincs, ami nincs tehát egy kalandtörténetbe ágyazva, egzotikus helyszínen hozza a szokásos alapsémát. Az ismerős alapmotívumok pedig elemében világítanak rá a Spencer-Hill filmek lényegére: legyen szó kincskeresésről, rendőrsztoriról vagy westernről, a történet és a műfaj csak kulisszaként szolgál a karakterdinamika kibontásához. A két színész párosa kortól és helyzettől függetlenül ugyanazt az alaphelyzetet hozza, és a cselekmény, valamint a helyszín és a jelmezek is csak felcserélhető adalékok a kultikussá váló beszólásokhoz és a nagy, ám vértelen verekedésekhez.

Bud Spencer és Terence Hill legnépszerűbb darabjai olyanok, mintha folyamatosan ugyanazt a filmet forgatnák újra és újra. Érdekes, hogy ez a humoros állandóság például a színészgárdára is igaz: rendszerint ugyanazt a 6-8 fickót verik halomra, és ez még akkor is igaz, ha Salvatore Borghese a Kincs, ami nincsben nem gengszterfőnököt, hanem a szerethetően tökkelütött Anulut alakítja.

A bevált recept kultuszfilmet teremt.

A Kincs, ami nincs bonyolultságáról mindent elárul, hogy mondanivalója tökéletesen összefoglalható egy mondatban (amit az eredeti cím meg is tesz: Aki barátot talál, az kincset talál), de az egyszerűségen és a sztereotip törzsábrázoláson túl a mai napig működő, kultikus film, mert unalomig ismételve és ezerszer újranézve is fedezhetünk fel az agyonidézett és nyilvánvaló poénok mellett egy-egy apró, új humormorzsát.

A cselekmény amúgy is csak egy lazán szerveződő alibi a tökéletes jellemkomikum és a pofonvihar megágyazásához, és jóleső érzéssel konstatálhatjuk, hogy a film évtizedek óta ugyanolyan lelkes, lendületes és szeleburdi, mint amikor először láttuk. Arra viszont nagy tétben is lehet fogadni, hogy Anulu bohóckodásán és halandzsanyelvén még felnőtt fejjel is bármikor könnyesre neveti magát az ember, akárcsak a teljesen kretén, Mad Max-castingon leselejtezett szadomazo-rockerekből álló kalózok csetlés-botlásán, akikről messziről süt, hogy pofonra születtek.

[author_bio author=”rokusakos”]

Rókus Ákos

Rókus Ákos a PTE-n végzett filmelmélet és filmtörténet, illetve magyar szakpáron. 2012 óta a szerkesztőség tagja. Specializációja a zsánerfilm (különösen az akció, a western és a thriller), valamint a műfajelméleti kérdések.

Szólj hozzá!

Click here to post a comment

Hirdetés

Hirdetés