Kritika

Családi mozidélután a The Beatlesszel – Yesterday

Noha Danny Boyle háziasította saját magát, a Yesterday mégis kellemesen tud kommersz lenni. De vajon megérte-e egy vagyont kifizetni a legnagyobb The Beatles számok jogaiért?

Szűk egy év alatt ez a negyedik olyan olyan mozgóképes alkotás, ami valamilyen közkedvelt együttes vagy zenész népszerűségéből szeretne közönségfilmet csinálni, kisebb-nagyobb sikerrel. A tavaly nyári Mamma Mia! Sose hagyjuk abba egy fogaskerék pontosságával volt összetéve, ért el magas érzelmi felfokozott állapotot, nyári hangulatot sokaknál, így kritikusunknál is. Az ősszel megérkező Bohém rapszódia a Queen együttes és Freddie Mercury drámai életének csak árnyékát tudta vagy akarta megmutatni, maradt hát talmi módon csillogó mauzóleumépítésnél. A cannes-i debütáns Rocketman Elton John élő legendáját vitte vászonra, állítólag több sikerrel.

A Yesterday amolyan popcorn, de mégis szívet melengető módon emeli piedesztálra a liverpooli gombafejeket.

Jack Malik (Himesh Patel) egyszerű kisvárosi srác, aki úgy menekül a tanári pálya elől, hogy énekesi karriert dédelget. Amikor már éppen feladná, mert a helyi fesztivál legkisebb sátrában is csak szűk baráti köre és szerelméért ácsingózó botcsinálta menedzsere, a helyi kedves fruska, Ellie (Lily James) tapsol, csoda történik. 12 másodpercre elsötétül az egész világ, és mindenki elfelejt egy csomó mindent világszerte ismert kulturális örökségünkből, kivéve Jacket, akit éppen abban a pillanatban üt el egy busz. Többek között a The Beatlest. Ez a „többek között” azért fontos kitétel, mert ebben van egy csomó humorforrás, amit jól kihasználnak az alkotók. Jack pedig gyorsan emlékezetből összeszed néhány albumnyi számot, hogy gyorsan világsztár legyen.

Innen egyenes és szélsebes az út a művészsors és a sztárság néha közhelyszerű szembeállításáig az Igazán Fontos Értékekkel. És noha ezek valóban meghatóan szólnak a végén, mégis az az ember érzése, ki volt ez számolva, és egységesen fazonírozva, mint a liverpooli gombafejek. Családi mozidélután a The Beatlesszel lett tehát ez a film, és ritkán akar más lenni. Nem is csoda, hogy 15 év után ez Danny Boyle első nem R besorolású filmje. Nem nagyon kér a zenés filmek oly gyakran célba érő művészi önreflexiójából sem, és úgy általában mai világunkról is vajmi keveset akar mondani.

Mondhatnánk kissé fanyar kritikusi hangon, hogy a világ talán valaha volt legnagyobb együttese többet érdemelne. Kérdés persze, hogy erre a többre vágyik-e más is a fanyar kritikuson kívül. Mert hogy a Yesterday leggyengébb és legerősebb pontja is ugyanaz, amit idősebb rokonaim mondanának egy pohár háztáji bor után:

nincsen ennek semmi baja.

Persze ez jelent sok jót is. Például tényleg marhára vicces gegeket, amik erre a bizonyos kollektív amnéziára építenek. A film eleji Let It Be jelenet például sírva röhögős. De jó látni a különböző hommage-elemeket is. A tetőn megtartott koncerttől kezdve Egy nehéz nap éjszakája ikonikus menekülős jelenetéig vagy a liverpooli repülőtérig, amit egyszerűen csak Liverpool International Airportnak hívnak, mert hát ugye ki a fene az a John Lennon… Néhány pedig humorba ágyazva emlékezik az együttesről, ilyen például, ahogy a Benetton színeiben felsorakozó lemezkiadó marketing csapat rasszistának tartja a White Album címet. Egy pakisztáni származású sráctól. Mindezen üdítő kivételek mellett, néhány jó fordulattal együtt is leginkább: nincs ennek semmi baja.

Csak így röviden. Kitalálni egy keretsztorit nem nehéz (a Bridget Jones naplója és az Igazából szerelem forgatókönyvírójának, Richard Curtisnek főleg nem), beletenni néhány konyhafilozofikus gondolatot sztárságról, pénzről, megbecsültségről, tehetségről, otthon melegéről; kis túlzással bárki tud. Ehhez nem kell Danny Boyle. Úgy is mondhatnám: úgy viszonyul egymáshoz a film által megcélzott magasság és a témából maximálisan kihozható verzió, ahogy Jack Malick egyszeri vidéki kisvárosi zenész John Lennonhoz.

Önmagában ezzel nem is volna gond. Ahogy a Yesterday legjobb – mondjuk éppen egyetlen – cameo szereplője, Ed Sheeran említette, mindig is voltak Mozartok és Salierik, miért lenne ez éppen máshogy a filmben? De mégis mit lehet tenni, amikor a filmvilág Mozartja rá van kényszerítve a tömegtermelésre és a családkompatibilis filmekre?! Egyetlen reményünk, hogy így legalább még többen megismerik a The Beatles legendáját, és így együtt várhatunk tovább egy húsbavágó, ma is aktuális feldolgozásra.

Avatar

Sergő Z. András

Sergő Z. András alapító, főszerkesztő-helyettes. Közép-Kelet-Európa, különösen a román újhullám, a délszláv és a magyar film követője. Kedvencei a dokuk, a kamaradarabok, sport- és valláspolitika. sergoandras@filmtekercs.hu

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..