„De előbb kezet emelnek rátok, és üldözni fognak benneteket. Kiszolgáltatnak a zsinagógáknak és börtönbe vetnek, királyok és helytartók elé hurcolnak a nevemért” – olvasható Lukács evangéliumában, és ez a jézusi prófécia az alapja az ókeresztény időben játszódó, Szent Borbála életét bemutató olasz játékfilmnek is. Az ókori történet sokat merít a régi görög sorsdrámák eszköztárából, legtöbb nézőjének azonban mégis inkább vallási tartalma miatt maradhat emlékezetes.
A Szent Borbála filmtörténeti és -esztétikai szempontból nem kiemelkedő alkotás, ezt el tudjuk mondani róla, bár szólni értékeiről mindenképpen hasznos és érdemes. Az alkotók korábbi filmjei többnyire nem voltak itthon ismertek, moziban nem mutatták be őket, és a filmfesztiválokon sem jelentek meg. Filmnyelvi eszközei sem rendkívüliek: a rendezés feszültségkeltő ereje, a színész játék, az operatőri munka és a karakterek felépítése is egyaránt legfeljebb közepes szintet ér el. Az alaptörténet igenis erős, és az alkotók mertek nyúlni analógiákhoz, csak éppenséggel nem vitték végig.
A Római Birodalom gazdag kereskedő szenátora lányának, Borbálának személyisége és története megírásra és eljátszásra való történet. A különös szépségű és intelligenciájú nemes lány rabszolgája, Iulianna (Laura Glavan), akivel baráti viszonyt ápol, Diocletianus császár, a Birodalom legvéresebb uralkodója által meghirdetett keresztényüldözésnek esik áldozatává. A mindig vastag akaratú és nagyszívű Borbála (Vanessa Hessler) igazságérzete nem hagyja annyiban, hogy valakit azért végezzenek ki, mert saját meggyőződéséhez végletekig hű maradt, és nem esküdött fel a császár istenségére. Ez csak ilyen apróság – mondja naivan Borbála, aki ekkor jön rá, hogy apja politikai karrierje és barátai meggyőződése a legmesszebbmenőkig összeegyeztethetetlen.
Hatalom és személy, emberi tisztesség és szokások antagonisztikus konfliktusa az ókori görög drámák egyik kedvenc témája. Szent Borbála amolyan keresztény Antigonéként makacsolja meg magát, és próbálja meg először meggyőzni Iulianna életben maradt keresztény társait az „apró döntés” meghozatalára, a császárnak való behódolásra, majd megismerve azok állhatatosságát, már igazságérzete okán állt szembe a császári hatalommal. Az igazi probléma éppen Borbála apja volt, akinek egyszerre kellett volna megfelelnie a császárnak és kereszténnyé lett lányának. A keresztényüldözés akkor is elsősorban politikai, mintsem eszmei kérdés volt, és a politikai lépcsőfokokon egyre feljebbre kerülő apa komoly dilemma elé kerül. Történelmi idők voltak, amikor egy államférfi nem tudta megvalósítani az eredetileg a farizeusoknak szánt, azóta szállóigévé vált krisztusi mondást: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené!”
Borbála és apja tragédiája remek alapanyag lenne egy ókori drámának, az olasz közszolgálati tévének forgató Carmine Elia azonban nem antik sorsdrámát, hanem keresztény tanúságtételt akart készíteni. Ezért a film első felében látott és jól kibontott társadalmi konfliktus a második órára az üldözés elől menekülő, katakombákban bújó őskeresztény közösségek bemutatására és példaként állítására helyezi a hangsúlyt. A filmnek ez a fele azonban már érzelmektől jobban átitatva, dramaturgiailag kevésbé kidolgozva kerül elénk, még ha a végén megdöbbentő csavart is kapunk. Kár érte, hiszen a szentté avatott fiatal vértanú története éppen ezeknek a vallási szempontoknak jobb megismertetésére készült el.
