Akaratlanul vált nagyon aktuálissá a Léna: a cseh-szlovák drámában egy tanár erőszakolja meg a tanítványát, még a zaklatási botrányok kirobbanása előtt.
Tereza Nvotvá diplomafilmje nagy vitákat váltott ki hazájában. A prágai FAMU-n rendezőként végzett, színésznőként is aktív Nvotvá a szintén elsőfilmes forgatókönyvíró, Barbora Namerova közreműködésével első nagyjátékfilmjében a nemi erőszak anatómiáját adja az áldozat szemszögéből – a két fiatal nő a saját és ismerősei tapasztalataira alapozta a filmet, sokan mégis hazugnak bélyegezték a Lénát.
Bár a film már a kulturális és közéleten végigszáguldó zaklatási botrányok előtt megszületett (világpremierje tavaly januárban volt a rotterdami filmfesztiválon), utólag nehéz ennek figyelembevétele nélkül kezelni. Ugyanúgy egy alá-fölérendeltségi helyzetben elkövetett nemi erőszakot mutat be, mint amelyek ellen az aktivisták felemelték a szavukat. És a film fogadtatásakor ugyanazokat a köröket kellett lefutniuk az alkotóknak, mint a saját traumáikat nyilvánosságra hozó nőknek. A Cseh és Szlovák Filmkarneválon jelen volt a film (magyar származású) férfi főszereplője, Róbert Jakab, aki szerint a Léna leginkább azt a tévhitet akarta eloszlatni, miszerint a nemi erőszakokat sötét sikátorokban, züllött alakok követik el. A valóságban többnyire otthon, megbízhatónak hitt ismerősök élnek vissza az erőfölényükkel – a Lénában konkrétan az őt korrepetáló matematikatanár veti rá magát a 17 éves diáklányra a szülői házban. Ezt viszont meglehetősen nehezen emészti meg a közvélemény.
„Miért nem kiabált?”
– szól a második ellenvetés. A filmben Lénát olyannyira lebénítja a váratlan támadás, hogy egy hang sem jön ki a torkán, és az eset után is néma marad. Pszichológusok szerint ez is hiteles reakció, és a film alkotóinak másik célja pont az, hogy bátorítsák az áldozatokat: merjenek beszélni a traumatikus élményről, hogy feldolgozhassák azt, egyszersmind derüljön fény a bűncselekményekre.
A Léna tehát nagyon ráérzett a korszellemre, mondhatni, megelőzte korát (Róbert Jakab szerint a #metoo nem is gyűrűzött be Szlovákiába). Ám a fontos téma ellenére a film messze nem tökéletes műalkotás; számos erénye mellett is hibákkal teli darab. Nagyszerű, hogy a tanárt nem megtestesült gonoszként ábrázolja: Robo nemcsak jóképű, de kedves is, például rendszeresen segít Léna mozgássérült testvérének edzeni, illetve a szüleivel is jól kijön. A film egyik legeredetibb konfliktusforrása, hogy Léna legjobb barátnője plátói szerelmet érez a tanár iránt, így Léna még vele sem tudja, meri megosztani, hogy mi történt. Felejthetetlen mondatokat, jeleneteket is tartalmaz a film: például, amikor Léna a kérdésre, hogy miért nem jelenti fel a tanárt az iskolában, azt válaszolja, hogy nem akar ő lenni a megerőszakolt lány a suliban. Robo „vallatása” pedig hideglelős. Ugyancsak életszerű a trauma feldolgozásának folyamata, a pokoljárás állomásai is.
A környezetábrázolás már annál kevésbé. Nehezen hihető, hogy egy gondoskodónak bemutatott anya, miután a lánya megpróbál öngyilkos lenni, szó nélkül bedugja a pszichitátriára. Talán ha jobban kibontotta volna a film az anya-lánya kapcsolatot, megindokolta volna az anya döntését, elfogadhatóbb lenne ez a megoldás. Róbert Jakab szerint (aki a többi alkotó hiányában mindannyiuk szószólója lett a vetítésen) Tereza Nvotvá eredetileg részletesebben bemutatta volna Léna családi viszonyait, de ezeknek a jeleneteknek a többségét kivágták. Ugyancsak a környezetábrázolás vázlatosságát növeli a filmbéli pszichiátria ábrázolása, ami inkább tűnik egy árvaház és a Száll a kakukk fészkére helyszíne keresztezésének, mint egy reális, mai szlovák intézménynek.
De a Léna általánosságban is fehér foltokkal, hiányosságokkal van tele
– néhányat ezek közül meg lehet védeni azon a címen, hogy továbbgondolásra késztetnek, mások viszont bosszantóan lukacsossá teszik a filmet. Az információközlés átgondolatlan és hézagos – ahogyan Léna családjához sem lehet közel kerülni, az erőszak bekövetkezte előtt sem a lányt, sem Robót nem ismerhetjük meg. így pedig az eseményt is nehéz értelmezni. A film egyik drámai pillanata, egy öngyilkosság pedig egyszerűen képileg túl sötét és rövidre vágott ahhoz, hogy átérezhető legyen a tragédia – vagy egyáltalán láthassuk.
Hibái ellenére a Léna hatásos kiállás a nemi erőszak elhallgatása ellen, de ennél több is. Azzal, hogy egy fiatal lány felnövéstörténetével kapcsolja össze a traumát, a tavalyi év egyik sikerfilmjéhez, a Thelmához kapcsolódik Nvotvá – a transzcendens és leszbikus dimenziókat nélkülözve ugyanúgy a családdal, barátokkal való kontaktusteremtés nehézségeiről, a szexualitással való első találkozásokról és a felnőtté válás magányosságáról szól a vizualitásában is hasonló Léna is. Azaz a film nemcsak az erőszak miatt, hanem egyéb vonatkozásaiban is rátapintott a jelent foglalkoztató kérdésekre – ha Nvotvá így folytatja, az egyik legaktuálisabb rendező lehet belőle, aki egykor talán ugyanilyen fontos, ugyanakkor kiforrottabb filmeket is készít majd.
