Seth Rogen szinte minden filmjében ugyanazt a színvonalat hozza (és mindig önmagát alakítja), így kevés meglepetés éri a közönségét. A Csekély esély azonban Charlize Theronnak köszönhetően kiemelkedőre sikerült.
A Seth Rogen nevéhez köthető filmek jelentős hányada látatlanban is visszavezethető egy marihuánagőzös estére, ahol a színész visszatérő alkotótársaival – egyben barátaival – egy szimpla, ám kellőképpen eszement (sőt józanul már megkérdőjelezhető) ötletet egymásra licitálva dolgoznak ki. Mi lenne, ha ebben a pillanatban bekövetkezne a világvége? – Itt a vége. Ha felkérne minket egy interjúra Kim Jong-un? – Az interjú. Ha a csajom véletlenül teherbe esne? – Felkoppintva. Vagy épp most: ha felszedném a külügyminiszter asszonyt.
Bárhogy is zajlik a témák kitalálása, a közös pont minden filmben az egy mondatra leegyszerűsíthető történet, amelyről már önmagában látszik, hogy teljes képtelenség.
Így van ez a Csekély esély esetében is. Fred (Seth Rogen) felmond a munkahelyén, mert az addig független újságot felvásárolja egy oligarcha. Aznap este egy buliban összefut volt bébiszitterével és gyerekkori szerelmével, Charlotte-tal (Charlize Theron), aki történetesen az Egyesült Államok külügyminisztere. A nő számára szimpatikus a férfi szókimondó stílusa, így beszédírói pozíciót ajánl neki a csapatában. A közös munka során pedig a két, teljesen ellentétes személyiség egymásba szeret. A kérdés csak az, hogy vajon egy ilyen lepukkant férfival az oldalán lenne-e esélye Charlotte-nak elnöki ambíciói megvalósítására.
Lehetett volna egy komplex film is a Csekély esély. Szólhatna politikáról, a médiáról, a kettő viszonyáról és a nők benne elfoglalt szerepéről. De az írók (Dan Sterling és Liz Hannah), valamint a rendező (a Fifti-fiftit is jegyző Jonathan Levine) nem ezt az utat választották.
Egy egyszerű, de végtelenül szerethető film a Csekély esély, nagyjából olyan, mint a Micsoda nő!
A kilencvenes évek ikonikus romantikus mozijára történő hivatkozás közvetlenül is megtörténik (a főszereplők lassúznak a film betétdalára), de anélkül is egyértelmű a párhuzam. Csak épp a nemi szerepeket cserélték fel. Charlotte tökéletesen viselkedik minden helyzetben, megjelenése elegáns, munkájában profi. Fred egyik pillanatról a másikra a brooklyni hipszternegyedből egy svéd királyi vacsorán találja magát, és az idegen közegben minden létező protokollszabályt felrúg. A férfinak meg kell tanulnia viselkedni és normálisan, felnőttek módjára öltözködni.
A Kingsman néhány éve a kémfilmek terén már ellőtte a klasszikus rút kiskacsa-történet nemi átírását (igaz, ott nem a Micsoda nő!-re, hanem a My Fair Ladyre reflektáltak). A Csekély esély folytatja a sort: főhőse az illemszabályok megértése során felnő. Az egyetlen csavart az adja, hogy Fred elvileg már felnőtt. Az ő története így kvázi az Y-generáció felnőtté válása. Ugyanis míg Charlotte-nak minden mozdulatára figyelnie kell, élete percre pontosan be van osztva, vállán kvázi az egész bolygó sorsa nyugszik, addig a szabadszájú és szabadszellemű Fred semmilyen kompromisszumra nem hajlandó. A szerelem ezt a felfogást váltja fel benne.
A Csekély esély Charlize Theronnak köszönhetően működik – még az egyszerű történet ellenére is.
Seth Rogen minden filmjében ugyanazt a figurát alakítja – jellemzően saját magát. Charlize Theron vele szemben viszont valódi színésznő. Általa a külügyminiszter maximalista karaktere megtelik élettel, igazi vágyakkal, szerethető botlásokkal. A valódi dráma is az ő oldalán zajlik: míg Fred voltaképpen nem csinál semmit, csak sodródik, addig Charlotte-nak aközül kell választania, hogy elnök legyen vagy boldog ember.
Bárhogy is nézzük, a Csekély esély a játékidő döntő részében működik, és csak ritkán billen át túlzott alpáriságba, indokolatlan lazázásba vagy totál őrültségbe (mondjuk ez utóbbi általában jól áll neki). A kellemes filmélményhez az is kellett, hogy a készítők a politikában önmérsékletet tanúsítsanak – egészen meglepő módon Trump neve egyszer sem hangzik el. Sőt, érdekes a következtetése is, ami sokkal inkább az árkok elsimítása, mint azok mélyítése irányába tett lépés. És bár ezen a téren lehetett volna több vagy mélyebb, még így is üdítő látni a feldolgozások korában egy eredeti történet remekül sikerült megvalósítását.