A Timbuktu egy lassú tempójú, de végtelenül őszinte és hiteles alkotás az észak-afrikai térséget sújtó vallási konfliktusokról. Az Oscar-jelölt film megérdemelten kapott helyet az Akadémia legjobb öt idegennyelvű alkotása között idén.
Nem gyakran lehet belefutni afrikai filmekbe a hazai jegypénztáraknál, még a fesztiválok programjaiba is csak alkalomadtán oson be egy-egy mű a kontinensről. Most azon ritka esetek egyike fordult elő, hogy egy napra két afrikai alkotás magyarországi mozibemutatója is esik. A már CineFestet megjárt Fehér árnyék mellett az Oscaron a legjobb idegennyelvű film díjára jelölt Timbuktut is mától adják a kiválasztott filmszínházak. Utóbbi már csak azért is érdekes, mert ez az első Oscarra nevezett alkotás az északnyugat-afrikai Mauritániából. Az országról annyit mindenképpen érdemes tudni, hogy rengeteg etnikai csoport lakja, feketék és arabok egyaránt, legalább nyolc különböző nyelven beszélnek, ám a lakosság nagy része muszlim.
A Timbuktu egy ilyen kis olvasztótégely-falucskába kalauzol el minket, a sivatag kellős közepén. Ha azt hinnénk, nincsenek vallási konfliktusok, mivel mindenki muszlim, ebből a tévhitünkből rögtön kiringat minket a film: a város felett az irányítást konzervatív nézeteket valló militáns szunniták vették át, akik kényszerítik a nőket, hogy takarják el mindenük, tiltják a szórakozást, és számos egyéb szigorú szabállyal nehezítik a helyiek életét – mindezt a dzsihád nevében. Főhőseink a várostól nem messze, a sivatagban éldegélnek nyugalmasan. Egy családról van szó, férj, feleség, két gyerek. A fegyveres szunniták keze persze hozzájuk is elér, de nem nagyon sikerül ráerőltetni a nyugis famíliára szabályaikat.
Sok ilyen filmet láttunk már, ahol elnyomók terrorizálnak egy kisközösséget, amiben a Timbuktu azonban különleges, hogy a rendező nem folyamodik hatásvadász eszközökhöz. Abderrahmane Sissako nem próbálja démonizálni antagonistáit: a fegyverekkel hadonászó muszlimok nem folyamodnak erőszakhoz a doktrínáikat megtagadó falubeliekkel szemben, néha még szemet is hunynak dolgaik felett. Parancsolgatnak, de nem ütlegelnek vagy bántalmaznak. Egy ideig úgy tűnik, a helyieknek sikerülhet kibabrálni elnyomóikkal, amikor a fiatalokat például eltiltják a focitól, láthatatlan labdával folytatják a játékot, amely a Nagyítás híres teniszjelenetét is megidézi. A film persze csak altat. Tudjuk, hogy előbb vagy utóbb valami rossz közeleg.
Sissako azonban még a kegyetlen fináléban is megőrzi humanista ábrázolásmódját. Nem vadállatoknak állítja be a dzsihádistákat, egyszerűen más ideológiai nézetet valló embereknek, akik olykor maguk is megkérdőjelezik, hogy a helyes úton járnak-e. A film anélkül világít rá súlyos problémákra, hogy gyűlöletkeltő lenne. A Timbuktu szent háborúja egy csendes, de annál ártalmasabb dzsihád. Azáltal persze, hogy Sissako a nehezebb utat választja, a széles közönség eléréséről is lemond. A művészfilmes stílus és a konfliktusok lassú eszkalálódása nem teszi izgalmassá a filmet nagytömegeknek. Hiába nyúl rendkívül érzékenyen a témához, sajnos vélhetően kis réteget fog tudni kimozdítani otthonról.
A film művészi értéke ennek ellenére vitathatatlan. Sissako igényes forgatókönyve – amely tele van parányi kis nüanszokkal, szívmelengető, intellektussimogató, elgondolkodtató, megmosolyogtató és elrettentő pillanatokkal – a gyönyörű mauritániai tájban kel életre. Sofian El Fani operatőr megmutatja, hogy nem csak a női szépséget képes rendkívül éles szemű kamerájával tökéletesen megragadni (Adéle élete), a sivatagos afrikai tájból is ki tudja hozni a maximumot. A látvány miatt már önmagában érdemes látni a Timbuktut, de az Afrika északi részeit sújtó tragédiák megmutatása különösen ajánlottá teszi a filmet. Ilyen őszinte alkotással csak a helyiek szemén keresztül találkozhatunk.
