Daniel Barnz feltehetően egyetért azzal a sokak által vallott nézettel, hogy a boldogság nem egy állapot, hanem egy döntést. Ezt a döntést hozza meg a Boldogság bármi áronban a gyermekét elvesztő és komoly fájdalmakkal küzdő Claire (Jennifer Aniston) – a néző nagy-nagy örömére.
Bár a kritikusok méltatták Jennifer Aniston játékát a Cake-ben, sokak úgy vélték Daniel Barnz giccses és manipulatív filmet készített. Tény, hogy a film erősen az érzelmekre játszik, én mégsem gondolom, hogy megvezettek volna. Jennifer Aniston hihetetlen intelligensen játszik – napjaink egyik legüdítőbb komikája megmutatta, hogy nem csak mókázni tud, hanem bármilyen színészi feladattal könnyedén elbánik – , és ez a játék messze elviszi a hátán a filmet. Aniston nem ripacskodik, nem zokog – finom rezdülésekkel, öniróniával és a lélektanilag fontos pillanatokban elemi erővel mutatja meg nekünk a gyász szakaszait.
A történet szerint Claire miután egy balesetben elveszíti gyermekét, és komoly fájdalommal járó sérüléseket szerez, mindenkit elidegenít maga körül, férjét kizárja az életéből, és az Annette (Felicity Huffman) vezette önsegítő csoportban is megutáltatja magát. Már csak a nyugtatók, az alkohol és házvezetőnője, Silvana (a Bábelben Oscar-díjra jelölt Adriana Barrazza most is tűpontos alakítást nyújt) tart ki mellette. Amikor megtudja, hogy a csoport egyik tagja, Nina (Anna Kendrick) öngyilkos lett, nagy élvezettel veti bele magát az okok kutatásába – áskálódása során egy magára hagyott kisfiút és egy jóképű férjet (Sam Worthington) talál.
Az alaphelyzet remek terep lenne egy romkomhoz, a Patrick Tobin forgatókönyvéből dolgozó Barnz azonban szerencsére nem a romantikára, hanem Claire megváltástörténetére fókuszál. Lépésről-lépésre, apró kockakövekként építi Claire boldogsághoz vezető ösvényét, ahol a barátság, a megbocsájtás, a küzdelem, a szembenézés mind-mind hozzájárulnak hozzá, hogy a hősnő végül az életet válassza az önsajnálat helyett. Ami külön dicséretes, hogy Barnz mindezt nem áthevült beszédek, érzelgős egymásra találások vagy síró vonósok, hanem elkapott pillanatok, ismerős és gyakran megmosolyogtató helyzetek segítségével meséli el bebizonyítva, hogy az életigenlés lehet halk is.
