Más gyerekét nevelni van akkora felelősség, mint a sajátodat, vagy még nagyobb? Az HBO GO-n debütáló Csendes érintések ezzel az ingoványos kérdéskörrel is foglalkozik.
Az au pair, mint pozíció sokak számára hangzik ismeretlenül. A francia kifejezés egy olyan személyt – többnyire nőt takar –, aki külföldi lakhatásért, élményszerzésért, és némi anyagi juttatásért cserébe segít egy családnak a gyereknevelésben és a háztartási teendőkben. Előzetes megbeszélések alapján kidolgozzák, hogy az au pair milyen módon involválódik a gyermek életébe, hozza-viszi, játszik és foglalkozik vele, közben pedig egyfajta háztartásbeli szerepe van: intézi a mosást, takarítást, és amiről még szerződése szól.
Rengeteg fiatal lány utazik szerte a világban, hogy 1-2 évre belekóstoljon, milyen a külföldi élet,
új barátokat szerezzen, tanulmányokat kezdjen el. Az au pair, mint intézmény vonzereje tehát részben abban rejlik, hogy nagyvilági tapasztalatokat ad delegáltjainak, akik emellett szociálisan hasznos tevékenységet tudnak folytatni. Hiszen mi lehetne hasznosabb egy gyermek egészséges fejlődésének támogatásánál?
De nem csupán főállású bébiszitterként kell elképzelni egy au pairt. Az eredeti francia szó jelentése „egyenlő” – tehát alkalmazottból egyfajta családtaggá válik a személy, jobb esetben. A rosszabb eset az, amit a Csendes érintések is feltár egy igaz történet alapján.
Egy cseh lány, Misha (Eliska Krenková) szemszögéből láthatjuk a cselekményt. Megérkezik egy dúsgazdag német családhoz, és annak legkisebb fiához, a körülbelül tízéves Sebastianhoz (Jacob Jutte). A film meglehetősen lelketlen, szinte steril ábrázolásmódja már az elején elbizonytalanít minket. Az au pairek ugyanis kvázi nem a helyszínen találkoznak először a fogadó családdal: hosszabb procedúra előzi meg az eseményeket, köztük Skype-konferenciák, egyeztetések és hasonlók.
A hideg fogadtatás azonban sejteti, hogy itt valami baljós közeleg.
De nem baj, a szülők lehetnek karót nyeltek, de majd a gyerek… Sajnos a közel szótlan, de annál fegyelmezettebb fiúcska sem enyhít a helyzeten. A házban többnyire feszült légkör uralkodik, melyre az apa és az anya domináns ereje egyaránt rátelepül – és ez egyre jobban kezd kihatni Mishára is, akit az első napokban rögtön újrakeresztelnek Miára (hisz azt könnyebb kimondani). A szabályoknak nagyon fontos szerepük van, kis rugalmasság sem fér bele, hisz az a gyermek fejlődését hátráltatja, és szeleburdibbá teheti. Mia először megpróbál ágálni ez ellen, de hamar beletörik a bicskája, mikor megfenyegetik az elbocsátással.
A Csendes érintések a gyereknevelés morális útvesztőjébe kalauzol el minket egy kívülálló szemén keresztül. Az au pair dolga épp ezért tud megviselő lenni emberileg: bár a gyakorlatban a család részévé válik az ott töltött idő erejéig, tulajdonképpen alkalmazott egy megbízással, melynek elvégzését a felettese bírálja el. Igazán sok mozgástere nincsen, hiszen a gyermek nevelésének magját a szülők határozzák meg, ő csupán elvégzi a feladatot – egy idő után már többet van a gyerekkel, mint a saját szülei.
Mia is egy ilyen válaszútnál találja magát: a szülők vagy Sebastian érdekét tartsa szem előtt? És mi van akkor, ha a kettő ijesztő módon esik egybe?
Sebastian ugyanis egy fegyelmezett gyerek, aki kifejezetten arra neveltek, hogy élvezze a korlátokat. Ezt pedig a film úgy dramatizálja, hogy rituálisan elnáspángolják őt egy nádpálcával minden egyes nap. A gyerek pedig utána felhúzza nadrágját piros fenekére és megköszöni a „büntetést”. Sötét gondolatvilág és egy sajátos nevelést valló szektás háttér is meghúzódik a Csendes érintések sztorijában, de az elsőfilmes Michal Hogenauer nem avat be minket igazán.
A kívülálló Mián keresztül szembesülünk ezzel a borzadállyal, de a főszereplő karakterváltozásának indoklását egy idő után elengedi a történet. Csupán Mia első veréséig építkezik a film tudatosan és átélhetően, onnantól kezdve központi karaktere feladja mindazt, amit addig képviselt. És miért? Egy nagyobb ívű rendszer része lesz, magasabb jövedelemmel, nagyobb egzisztenciával, kapcsolatrendszerrel – de mindezt rettentő rosszul érzékelteti a Csendes érintések, és igazán negatív színben tünteti fel a főhőst. Megalkuvó fejlődését nem igazán alapozza meg, és miután Mia a család részévé válik, a hűvös ábrázolásmód még elidegenítőbbé válik.
Ha a film azt kívánta megmutatni, mi vesz rá egy jóindulatú külföldi lányt, hogy csatlakozzon egy komplex és néhol morbid gyereknevelési programba, akkor Csendes érintések ezt a célt nem teljesítette. Csupa kínos helyzetet látunk, szürke képeket, semmi igazán vonzót abban, miért éri meg csatlakozni és robotszerű gyerekeket nevelni az utókornak. Talán összetévesztette a hivatását az erkölccsel. Nem a színésznőn (Eliska Krenková) múlott, hisz ő egyedül képtelen lett volna ezt átadni, sokkal inkább a készítőkön, akik a részleteket nem dolgozták ki kellő alapossággal. Ezt jól illusztrálja az alábbi példa: a film olyan keveset mesél el a szülők ideológiájáról, hogy a legtöbb információt a befejezés utáni feliratokban kapjuk meg. Ez pedig utólag ad fedezetet annak, amit láttunk, de
jobb lett volna a „megmutatni és nem elmondani” technikáját alkalmazni ebben az esetben is.
A viháncoló és kacagtató bébiszitteres filmek (Babysitting – A felvigyázó) mellett azonban a Csendes érintések legalább érzékelteti azt, milyen nehéz idegenként részesévé válni egy olyan bensőséges és örök köteléknek, mint a család. Szinte lehetetlen. Mia megpróbáltatásaival lehetett volna azonosulni – kár, hogy a film inkább sótlan és távolságtartó lett, mint a szülők, és nem drámai és tragikus, mint a történet, amit feltár.
