Moziban

A ladygagaság csak álarc – Csillag születik

Csillag születik

Ahogy megyünk a rockból a pop felé, a Csillag születik úgy halad a bevállalósból a kiszámíthatóba. Erős kezdés után sablonos befejezés Bradley Cooper rendezői debütálása.

A Csillag születik sokadvirágzását éli. A nagyhírű rocksztár és a tehetséges, de fel nem fedezett fiatal lány mesébe illő története már nem először kerül vászonra Hollywoodban. Maga a toposz persze megelevenedhet bármikor, de éppen ilyen címmel készült film Janet Gaynor (1937), Judy Garland (1954) és Barbra Streisand (1976) főszereplésével is.

Ezúttal Lady Gaga játszotta el a rút kiskacsa történetét. Isten bocsá’, hogy le merem írni, de muszáj, hiszen az alkotók is ezzel játszanak: az énekesnő rútságával. Ally ugyanis valaha zongorázni és énekelni tanult, várták volna a színpadok (akár apját, akinek állítólag még Sinatránál is jobb hangja van), ha nem nagyobb az orra az esztétikus átlagnál. Így maradt péntek esténként a sarki travi bár, ha éppen az utált főnök elengedi a munkából. A péntek esték hamar lecserélődnek nagy fesztiválok backstage-ére, amikor Ally összeismerkedik mindenki kedvenc folk-rock zenészével, az öregedő, süketülő, a gyertyát két végén égető, és egyre inkább alkohol- és drogproblémákkal küzdő Jackson Maine-nel (Bradley Cooper). A lejtmenetben lévő rockzenész helyett szépen lassan átterelődik figyelmünk a popdíva felfelé ívelő karrierjére.

A Csillag születik egyik legnagyobb erénye ez a két ellentétes irányú pálya tükörszimmetrikus megmutatása.

A pár kapcsolata három részre osztható. Az egész a szupersztár Jack és az ebbe mint tündérmesébe csöppenő fiatal kertvárosi lány történetével indul. A közepe talán a legharmonikusabb: a szerelmesek együtt járják az országot, Jack reneszánszát éli, még sosem volt ennyire elemében a színpadon. A harmadik részben már Ally a sztár: az őszinte, egy szál gitáros indie rock dallamokat felváltja a mindent meghatározó menedzsment, a showbiznisz és az Ally mögött táncoló tökéletes testű fiatal lányok.

Abban talán országos egyetértés van, hogy a film minősége ebben a sorrendben csökken. Jól indul a történet: Bradley Cooper mint kiégett, öntörvényű és nagyhatalmú folk-rock énekes, öreg cowboy nagyon jó. A testvérével (Sam Elliott) való kapcsolata is megjeleníti a nagy amerikai pusztaság legendás történeteit, családi, félig eltemetett, félig kibeszélt kérdéseket.

A színpadon zajló jeleneteket minden zenés vagy koncertfilm megirigyelné. Észre sem veszem, ahogy a dalok közben ujjaimmal ütöm a kettő-négyet,

a néhol meleg, máskor hideg fényekkel játszó gegen beállítások egyszerűen szíven ütnek. A fő témaként választott dal pedig hátborzongatóan jól szól. Egyáltalán az operatőri munka szuper: éppen hogy elmegy a falig, hogy kihozzon minden érzelmet, de még ne legyen giccses. Lady Gaga pedig minden színésznői rutin nélkül is elhiteti velem, nézővel, hogy amibe ő keveredett, azt még talán fel sem fogja.

Csillag születik

Ezt az őszinte, zsigerig ható érzést váltja fel a film második felében a mirelitből felmelegített szentenciák gyűjteményével a zenészlét sikert, pénzt és csillogást bizton megígérő, ugyanakkor kegyetlen világa. Az egyre leépülő Jackson megvető gondolatai és tettei a pusztuló világ és felesége igaztalan csillogása láttán még talán érthetőek. Az alkotók azonban szeretnének mindent ki is mondatni a szereplőkkel, ami jelentősen csökkenti nemcsak a hatását, de a hitelességét is mindannak, ami ellen valószínűleg a vásznon küzdenek a karakterek.

De vajon elhisszük-e Lady Gagának, hogy a ladygagaság csak álarc?

A Csillag születik egyik legnagyobb peche a két évvel ezelőtt megjelent Kaliforniai álom. Emma Stone és Ryan Gosling története ugyanúgy a feltörekvő, a sztárság után hajtó zenészekről szólt, akik elérve azt, törekedtek megfogalmazni, mi is a saját művészetük lényege. Valami ilyesmire próbálkozik utolsó fél órájában Bradley Cooper is, de sokkal konyhafilozófikusabb mélységekben. Nyilván csak véletlen, mégis érdekes, hogy a fő témául szolgáló dal címe Shallow, ami egyszerre jelent zátonyt és sekélyességet.

Kár volna ilyen hangvétellel befejezni ezt a kritikát, mert ezt a filmet nem lehet nem szeretni. Van olyan szeretni való, mint Jackson Maine (micsoda összamerikai vezetéknév, egy szövetségi állam neve), aki egy szál gitárral adja át magát a közönségnek, vagy mint Ally, aki kezét arcába temetve próbálja meg felfogni, hogyan csöppent egy mindig csak vágyott világba.

Sergő Z. András

Sergő Z. András alapító, főszerkesztő-helyettes. Közép-Kelet-Európa, különösen a román újhullám, a délszláv és a magyar film követője. Kedvencei a dokuk, a kamaradarabok, sport- és valláspolitika. sergoandras@filmtekercs.hu

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..