A filmrajongókat különösen hamar megnyeri ő és Earl, a többiek pedig azonnal a szívükbe zárják a csajt (azt, aki meg fog halni). Egy lépéssel hátrábbról szemlélve pedig az idei Sundance filmfesztivál fődíjával kitüntetett Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni lényegében egy diadalének arról, hogy az amerikai függetlenfilm legyőzte a fősodort.
Ő, vagyis Greg (Thomas Mann) enyhén szólva fura: mindenkivel felszínes viszonyt ápol a gimiben, az ebédszünetet viszont a kollégájával a történelemtanáruk dolgozószobájában tölti. Earl, vagyis a kolléga (RJ Cyler) filmeket forgat újra vele évek óta, teszik ezt a lehető legviccesebb módon: a cím egyik szavát kicserélik valami hasonló hangzású szóval, így lesz zoknibábfilm a Mechanikus narancsból (Clockwork helyett Sockwork). A csaj, aki meg fog halni, vagyis Rachel (Olivia Cooke) a két furcsa fiú évfolyamtársa, míg nem leukémiával diagnosztizálják, szobafogságát teszi elfogadhatóbbá Greg, de csak azért, mert az anyja rákényszerítette erre.
Egy újabb rákos-romantikus tinifilm érkezett tehát a mozikba az utóbbi évek trendje szerint (Csillagainkban a hiba, Lány kilenc parókával, Most jó). A felsoroltakkal szemben azonban Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni sokkal inkább felnőttéválós (idegen szóval coming-of-age) dráma-vígjáték (idegen szóval dramedy), mint rákos-romantikus dráma. Nem a rák elleni heroikus küzdelemről, hiszen a főhős nem beteg, inkább csak fura. A történet pedig elsősorban őt követi.
Greg az amatőr filmfeldolgozások mellett külön népcsoportokként kategorizálja iskolatársait, majd vérbeli diplomataként úgy helyezkedik, hogy senkivel se kerüljön konfliktushelyzetbe. Így képes megőrizni függetlenségét a legszélsőségesebb viszonyok között is, mint például a végzős bál. Egyedi világnézete a film vizualitásán is érződik, a valóságot a fiú fantáziavilágának stop-motion technikával bemutatott jelenetei szakítják meg olykor. Mozirajongóként pedig kiáll a rétegfilmek és a múlt művészfilmjei mellett. Sőt egy-egy jelenetben a különcségét még az atipikus fényképezéssel is kihangsúlyozzák.
Szerzői filmes utalások annak ellenére érezhetők az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halnin, hogy az valójában egy regényadaptáció. Talán meglepő, de az eredetiben az amatőr filmkészítés legalább akkora szerepet kap, mint a szélesvásznon – ezt sokkal inkább várnám el egy rendezőtől, mint egy írótól. Jesse Andrews, a regény szerzője a forgatókönyv megalkotásában is segédkezett a direktornak, Alfonso Gomez-Rejonnak (ő korábban Ben Affleck segédrendezőjeként vált ismertté), talán emiatt is sikerült a főszereplő karaktert egyszerre rendkívülivé és mégis átlagossá faragni.
Gerg révén az Én, Earl… egyfajta kiáltvány a furcsaság mellett, hasonlóan az Egy különc srác feljegyzéseinek főhőséhez, Charlie-hoz (az említett filmet a menzán zajló verekedés-jelenet konkrétan felidézte bennem). Greg bizonyos értelemben a Bajos csajok Cadyjének is méltó párja lenne, de a tizenegy évvel ezelőtti tinivígjáték sokkal inkább egy széles közönségnek szóló mozi, fordulatai tipikusnak nevezhetők, zárása pedig a lány betagozódásával egyértelműen a fősodor felé mutat.
Az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni lényegében a függetlenfilm győzelme a mainstream felett – ezért sem meglepő az idei Sundance zsűri nagydíja és annak közönségdíja. A Csillagainkban a hibával összehasonlítva egészen más értelmezéssel közelít a halál felé, a popzenére vágott érzelgősség helyét a visszafogott, furcsának tűnő, de valódisága folytán mégis átélhető érzelem veszi át. A témaválasztás hasonlósága azonban azonossági pontként rámutat arra, hogy napjaink Hollywoodjának ötlettelenségéből az egyetlen kiút a függetlenfilmekből eredhet – az idei Oscar-jelöltek (Birdman, Sráckor, Whiplash) szintén erre világított rá. Ezáltal válhatott kategóriájának idei zászlóshajójává az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni, holott az minden pozitívuma ellenére közel sem egy formabontó vagy újszerű alkotás – ez a filmművészeti előzmények tükrében egyértelműen érezhető. Csak épp egyszerűen képes volt arra a műfajkeresztező bravúrra, amire az előző évben a Whiplash, amely thrilleres eszközökkel tálalta elénk a számtalanszor feldolgozott tanár-diák viszonyt.
