Julius Avery bemutatkozó műve hiába zongorázza végig a gengszter alműfajokat, nem lép túl a tucatbűnfilm jelzőjén: karcos ausztrál mozi helyett eszképista hollywoodi mese.
A film
Hiába a Mad Max 4, valószínűleg ez az egy film nem fogja elmozdítani az ausztrál filmet peremhelyzetéről Hollywooddal szemben – ahhoz sokkal több alkotó és kasszasiker kellene. Persze az ausztrál filmipar ettől függetlenül próbálkozik, és ami mindenképpen előnyt jelent (a gyönyörű táj mellett), az a nyelv. Noha a Mad Max első részét anno még újra kellett szinkronizálni az amerikai megjelenéskor a fura akcentusok miatt, manapság már gond nélkül elpasszolható a kenguruk földjének filmtermése az angol nyelvterületeken. Mégis, ha egy ausztrál film sikeres akar lenni, valahogy ki kell tűnnie az amerikai tucat-popcornmozik sorából – ezt csinálta remekül George Miller posztapokaliptikus franchise-ja, valamint a mester nyomdokaiban lépkedő David Michôd Mad Max-parafrázisa, az Országúti bosszú. (Michôd következő filmjét, a War Machine-t már a Netflix által pénzelve, Brad Pittel forgatja).
Ebben a közegben jutott rendezői lehetőséghez a rövidfilmeken edződött Julius Avery, aki rögtön első egészestés mozijához megkapta magának a skót sztárt, Ewan McGregort, hogy még színesebb legyen debütfilmjének akcentuspalettája (az ausztrál szereplők mellett a női főszerepet egy svéd lány játssza). A Fenegyerek történetét valós személyek inspirálták: Brenden Abbott, a „képeslap bandita”; valamint fiatal tanonca, Brendon Berichon, aki segített neki megszökni a börtönből 1997-ben. Noha Abbott élete önmagában is van olyan érdekes, hogy megérdemelne egy mozis feldolgozást (mindössze egy tévéfilm készült idáig az ausztrál bankrablóról, The Postcard Bandit címmel), a Fenegyerek mégsem rá fókuszál. Avery filmjének főhőse a kölyökképű Brenton Thwaites által megformált 19 éves JR, akit Berichon személye ihletett.
JR-nek mindössze egy hathónapos büntetést kell letöltenie a börtönben, de ez pont elég idő, hogy a benti ismerősök nélküli srác a börtön kanjainak célkeresztjébe kerüljön. Mielőtt azonban megerőszakolnák, közbelép az Abbott által inspirált karakter, Brandon Lynch (Ewan McGregor), és megmenti a fiút. JR innentől fogva tartozik a bankrablónak, és Lynch ezt be is akarja hajtani, amint a srác szabadul. A szervezettbűnöző-létbe taszított fiatal nem elég, hogy kintről segíti Ausztrália elsőszámú közellenségének szöktetését, innentől kezdve Lynch bűnbandájának a tagja. Hamar rájön azonban, hogy a gengszterélet nem neki való: JR inkább szeretkezne, mintsem háborúzna, más módját választva a fajfenntartásnak. A probléma csak az, hogy ezt a bandát foglalkoztató maffiafőnök egyik importnőjével tenné, Tashával (Alicia Vikander).
A Fenegyerek végigzongorázik a gengszterfilm számos alműfaján: az első félórában egy börtönfilm kicsinyített változatát kapjuk, majd egy negyven perces heist következik egy nagyszabású rablás megtervezésével és végrehajtásával, hogy aztán az utolsó passzusban a nő hatására jó útra térő bűnözőt tematizáló underworld melodráma szubzsánere idéződjön meg. Bár Avery ügyesen fűzi egybe a különböző gengszter tematikákat, az egyes alműfajok szokásos történetelemei üres klisékké tömörülnek időhiányában. Nem kapunk egy hiteles képet a börtönlét mindennapjairól, se egy csavaros heistot, és a főhős érzelmi vívódása is felületes marad. A filmet igazából az egészen átívelő mester-tanonc/apa-fiú kapcsolat dinamikájának kellene egybetartania a fiatal JR és az őt a szárnyai alá vevő bankrabló között, és tény, hogy a közös jeleneteik a legerősebbek a filmben.
A Fenegyerek párfilmje egyértelműen a már említett David Michôd bemutatkozó munkája, az Animal Kingdom. Mindkét mozi egy apátlan ifjúról szól, aki belekényszerül a bűnbe, miután felkarolja őt egy bűnözőfamília. Az Animal Kingdom J-jét rokoni kapcsolat fűzi a bandához, JR a börtönben talál családra, de mindketten idegennek érzik magukat a közegben. Ahogy Lynch elmondja egy monológjában, ebben az állatvilágban csak úgy lehet fennmaradni, ha csimpánzok vagyunk, akik képesek megölni a saját fajtájukat, amennyiben fenyegetve érzik magukat, nem pedig bonobók, vagyis érzékeny lelkű szerelmesek. Hogy J és JR melyik fajba tartoznak, arra a két szerző eltérő választ ad: míg Michôd lelöki a főhősét a mélybe, addig tanítványa, Avery, megtagadva az erőszakot, romantikus zárlatot választ. A Fenegyerek rendezője hiába volt belekényszerítve ebbe az erőszakos közegbe, ami az ausztrál film, a végén felülkerekedik a sötét, pesszimista tónuson, amely az első Mad Max óta meghatározza a helyi filmipart. Avery ugyanis nem egy harcos, hanem egy hős szerelmes: hozzá a hollywoodi hepiend dukál.
És hogy fajfenntartás szempontjából melyik az eredményesebb? Avery a bonobók mellett teszi a le a voksát, és annyiban igaza is van, hogy nézettség szempontjából Hollywood muzsikál jobban. Filmje azonban, azáltal, hogy nem agresszív ellenmozi, elveszik a tömegben. Hiába villantja meg a tehetségét a rendező több ponton, a Fenegyerek nem lépi át a tucatbűnfilm küszöbét. Avery-nek talán könnyű lenne a tranzíció tengerentúlra, de az biztos, hogy az ausztrálfilm fajfenntartását kevésbé segíti, mint a kontinens csimpánzai, Michôd és Miller.
A lemez
Az ADS Service kiadványa nem tartalmaz extrákat.
