Szimpla macskabőrlehúzásnak tűnt, azonban a Csizmás, a kandúr: Az utolsó kívánság nem egy olcsó Shrek-nosztalgiázás.
Míg a nagyköltségvetésű hollywoodi blockbustereknél sokszor nagyítóval kell keresni bárminemű üzenetet vagy tanulságot – hiszen beérik a puszta látvánnyal és szórakoztatással –, addig az animációs filmek esetén szinte mindig biztosak lehetünk benne, hogy marad valamiféle közlés a látottak után. A moziteremből kisétálva a kisebbek leckéket kaphatnak a barátság, a család fontosságáról, a saját hibákból való tanulásról, az igazságról, becsületről, bátorságról. Egy szülő igazán örülhet, ha a csemetéje a vetítést követően nemcsak jól szórakozott, de realizált valamit azokból az értékekből, amiket a film közvetített – esetleg beszélgethetnek utána a felvetett témákról.
A Csizmás, a kandúr második része ilyen szempontból feladja a leckét a felnőtteknek, hiszen a tárgyalt családi film fő tematikája a haláltól való félelemre épül.
A legendás, lábbelis macs (Antonio Banderas, magyar szinkronban Crespo Rodrigo) számára kiderül ugyanis, hogy vakmerő attitűdjét sutba kell vetnie, hiszen időközben kilenc életéből már nyolcat elhasznált. Ráadásul a maradék egy is veszélybe kerül, tekintve, hogy egy gyerekeknek garantált rémálmot okozó vörösszemű farkas pályázik a bőrére a kitűzött vérdíjért cserébe. Csizmás először nyugalmazza magát, majd útra kel, hogy egy utolsó mesés kalandot követően írja át saját sorsát.
Nagy öröm, hogy a Dreamworks nem akart az utóbbi években népszerű brandjeinek stílusa mögé bújva puszta retrózást tolni – hiába ocsmány a stúdió új beköszönő logója a Marvel mintájára legyártott jogcímgyűjteménnyel. Most nem a Trollok legkisebbekre kalibrált ökörködése megy, inkább az Így neveld a sárkányodat vagy inkább a Kung Fu Panda felnőtteket is megcélzó hangvétele érhető tetten, mindez az idei A rosszfiúk és a nagysikerű sonys Pókverzum zabolátlan, néhol képregényszerű látványával karöltve.
A Csizmás, a kandúr: Az utolsó kívánság nem nevezhető a szó szoros értelmében folytatásnak, önálló életet él, egy-két cameón és utaláson kívül még a Shrek-univerzumhoz sem kapcsolódik szorosan. És ez nagyon jól áll neki! A puszta pénzlehúzás érzetét keltő 11 évvel ezelőtti film után tényleg volt értelme újból belevágni:
minden ízében szórakoztató, humoros és mutatós darab lett a végeredmény!
Ehhez pedig arra volt szükség, hogy az alkotók eszköznek tekintsék a franchise-t egy történet elmondására. Hogy alaposan megindokolják, mi szükségünk van a praclis törvényen kívüli újbóli felbukkanására. A válasz pedig egész meghökkentő lett: Csizmásunk saját elmúlásával néz szembe ebben az epizódban, mely akár egy hosszú széria fináléja is lehetne. Ez az a mese, amelyben a rettenthetetlennek hitt főhős a cselekmény nagy részét meneküléssel tölti, egy ponton pedig pánikrohamban tör ki.
Sok gyermek, mikor felfedezi az élet és halál fogalmát, és megpecsételt végzetünk ezen a bolygón összeáll az elméjében, joggal esik kétségbe. Semmi sem tart örökké, a szép pillanatok is elmúlnak, és képtelenség a boldogságot megfagyasztani az időben. Eltűnnek körülöttük az emberek, barátok, családtagok, még a jelentéktelennek gondolt ismerősök távozása is súlyos jel lehet, amely szorongást és félelmet szül. A Csizmás, a kandúr története kinyújtja a kezét a legkisebbek számára, és megmutatja, hogy egy ilyen helyzetben sem kell feladni, és mindig lesz miért élni, főleg akkor, ha ezt az életet megosztjuk másokkal, vagy ha épp mások jólétéért élünk. Az utolsó kívánság önmagában azzal elér egyfajta katarzist, hogy az elfogadással járó erőt prezentálja az ellenfélt legyőző hatalomnak, nem pedig a kardot és a menő egysorosokat. Nem vártunk ilyet egy Shrek-leszármazottól, az egyszer biztos.
A Dreamworks szerencsére pont az ízlésesség és a befogadhatóság határán állította meg a kandúr kalandját, amely még egy Pixar-filmen innen, de egy Bébi úron már túl van. A Coco mégiscsak komolyabban vette ezt a témát, és ott szociopata legyen a talpán, aki nem bőgi végig a finálét – a Dreamworks igyekezete azonban így is megsüvegelendő. A meglepően súlyos témák ellenére
Az utolsó kívánság bár sokáig egészen lebilincselő, összességében kiszámítható, és ebbe a koporsóba a nem túl hangsúlyos mellékkarakterek verik bele a szögeket.
A medvecsalád, élükön a szőkehajú emberlánnyal, Aranyfürtöcskével a kívánságcsillag utáni hajsza során a gyakorlatban és elméletben is csak sereghajtók lehetnek. Az eleinte bumburnyák poénforrásként használt figurákat a történet derekától elkezdik komolyan venni, de aki látott már két filmet is, tudja, mi lesz a sorsuk. Ugyanígy az óriásira nőtt bébifejű Jack Horner is, a történet másik meghatározó antagonistája, akinél karakterfejlődésre esély sincs, cserébe úgy hullanak körülötte az emberei, mintha egy szörnyfilmben szerepelne. Még az is egyértelmű, Csizmásnak hol kell majd állnia a játékidő végén, az utazás azonban az ő esetében jóval izgalmasabb, köszönhetően brigádjának: az előző filmben megismert szerelmének, valamint egy újdonsült és végletekig altruista öleb barátjának. Utóbbi eb szállítja a film legjobb poénjait is, naiv rácsodálkozása a világra kellemes ellensúlyt tart Csizmás elszállt, de sokszor cinikus személyiségének.
Egy ideális világban olyan rajzfilmek készülnek az egész család számára, mint jelen alkotás, ugyanis nem néz hülyének egyetlen korosztályt sem. Sőt, mondandója van számukra, amit érdemes is meghallgatni. A Csizmás, a kandúr mégis egyfajta kuriózum, mert komolyan veszi a szereplőit, ezáltal a közönségét is, akik elsőrangú látványt, sokszor eszeveszett tempót, valamint jól adagolt poénokat is kapnak. Ha a 2011-es spin-off értelmetlen is volt, ennek az újnak a megszületését érdemes volt megvárni.
A Csizmás, a kandúr: Az utolsó kívánság december 8-tól látható a mozikban.
