Fókuszban Kritika

A normalitás már ku-klux – Csuklyások – BlacKkKlansman

Csuklyások (blackkklansman)

Egy hihetetlenül erős, igaz történetet silányít politikai kiáltvánnyá Spike Lee. A Csuklyások (BlacKkKlansman) az utolsó képeivel Michael Moore-i mélységekbe süllyed, pedig előtte sem szerénykedik a politikai áthallásokkal. De addig legalább egy korrekt film mögé rejti az ellentmondásos rendező.

Spike Lee kétségkívül az egyik legfontosabb afro-amerikai rendező, aki talán a legnagyobb hatást fejtette ki az afrofilm műfajára. Értékei elévülhetetlenek, és nélküle biztosan nem ünnepelhetnénk napjainkban se a műfaj virágzását, se a feketebőrű rendezők felemelkedését a Holdfényt jegyző Barry Jenkinstől a Fekete párduc direktoráig, Ryan Cooglerig. Ugyanakkor Spike Lee mindig is egy öntörvényű, erősen ellentmondásos személyiség volt, aki soha nem rejtette véka alá saját politikai nézetét – még akkor sem, ha emiatt többször került már kényes vagy kellemetlen helyzetbe.

Míg művészete kifejezetten sokat profitált kérdésfelvető (épp hogy nem bicskanyitogató) társadalompolitikai nézeteiből, addig ugyanaz ténylegesen ártott személyes megítélésének, ami a díjak elmaradásában és a neki szánt büdzsé megállapításában egyaránt tükröződött. A Csuklyások kapcsán az mondható el, hogy Spike Lee semmit, a világ viszont nagyot változott a kilencvenes évek óta. Akkoriban, pontosabban 1986-tól 1999-ig (a Nola Darlingtól az Egy sorozatgyilkos nyaráig) a rendező különböző tónusokban, de kizárólag a faji alapú társadalmi ütközések témáját dolgozta fel. Az ezredforduló után viszont a szédítően aktív direktor átváltott a műfaji darabokra (Oldboy, A belső ember).

A Csuklyások a visszatérés Spike Lee művészeti gyökereihez.

Ron Stallworth (John David Washington, Denzel Washington fia) csatlakozik a rendőrséghez, ahol gyorsan át is kéreti magát a beépülő egységhez. Első akciójaként részt vesz a helyi Fekete Párducok gyűlésén, Ron számára azonban ez nem kielégítő, ezért egy tökös húzással fehér embert imitálva felhívja a helyi Ku-Klux-Klánt, hogy csatlakozna. A gyűlésre nyilván mégse mehet el személyesen, ezért oda a kollégája, Flip Zimmerman (Adam Driver) épül be helyette. Aki történetesen zsidó.

Míg a történet kiindulópontja egyszerűen csak abszurd, és meglehetősen sok szatirikus humort kínál, addig a tényleges beépülés a legkevésbé sem veszélytelen. A film pedig kihasználja a feszültségforrást, így a Csuklyások a vígjáték ízű kezdetek után közepes feszültségű thrillerré válik. Sőt, egy lehengerlő történeti csavarral egészen kiélesedik a helyzet, amelyben a telefonon folyamatosan kapcsolatot tartó Ron és az akcióban a saját bőrét kockáztató Flip egyaránt veszélybe kerül.

csuklyások

Mégsem emiatt emlékezetes a film. A rendező nem ad hozzá a bűnfilmek ezen zsáneréhez (A tégla, Fedőneve: Donnie Brasco), inkább olyan, mint az Imperium: a fókuszában az a csoport áll, ahova a főhős beépül. A Ku-Klux-Klánhoz pedig a rendező állandó kontrasztot kínál a Fekete Párducok révén. Milyen a nők szerepe az egyikben és milyen a másikban? Hogyan viszonyulnak az ellenpólushoz? Vannak meghatározó különbségek, és az is egyértelmű, hogy a rendező hova húz, de közben nem fél megmutatni a hasonlóságokat is.

Mindkét csoport háborút vizionál, erőszakot propagál. Közös ellenségképük pedig a rendőrség, aminek maga a főhős is a tagja. Ron Stallworth karaktere azonban sajnos kidolgozatlan jellem, így az őt jellemző józan gondolkodás némiképp megalapozatlan, sajnos a hiányosság által nincs is meg a kapcsolódási pont a néző számára. Akkor már inkább a fehérbőrű Flip, aki szintén identitásválságba kerül a beépülés révén: „sosem gondolkodtam rajta sokat [a zsidó származásomon], most mégis egyfolytában arra gondolok”. Vagyis a film igazából egy abszurd témát viszonylag korrekt módon dolgoz fel, amiben számos klasszikus filmes elemet használ.

A Csuklyások lényege azonban a mögöttes sík.

Spike Lee azért tért vissza a kedvenc témájához, mert úgy érezte, az amerikai politikai változások miatt újra aktivizálódnia kell. A végső jelenetek nélkül is egyértelmű utalásokat tesz, hiszen a Ku-Klux-Klán tagok beszédeiben rendre visszaköszönnek Donald Trump amerikai elnök leghírhedtebb retorikai fordulatai, úgymint „make America great again” (szó szerint: „to achieve America that greatness again”), még erősebben pedig akkor, amikor azt skandálják, hogy „America first”. Míg az áthallások általában jól ülnek, és hozzáadnak a filmhez, addig a történet megannyi didaktikus csavara éppenséggel árt az üzenetnek. Az akció végső sorsa és a büdzsé-elvonás nem hiteles, ahogy az egész lezárás kapcsán megannyi kétség merül fel.

csuklyások

Az aránytalanságok vagy a nem feltétlenül hiteles azonosságok ellenére a kettős párhuzam a Csuklyások legnagyobb értéke. A jelenre vonatkozó párhuzamok a gyengébbek – ebbe még Spielbergnek is beletört a bicskája (A Pentagon titkai kizárólag egy Trump médiapolitikájaként adott reakcióként értékelhető). Itt kell megemlíteni azt a felháborító húzást, az önmérséklet és a művészi hitvallás teljes arcul köpését, amit Spike Lee meglép a film végén: a jelen egyik amerikai belpolitikai incidensének híradós elemeit bevágja. Érthetetlen, hiszen az egész moziból árad a Trump-adminisztrációra vonatkozó célzás. A rendező mégis megtette, ezzel teljesen lejáratva magát.

Szerencsére azonban a Csuklyások kerek, egész anélkül is. A Ku-klux-klán/Fekete Párducok párhuzam pedig kiválóan működik, és Spike Lee legjobb filmjeire reflektál: a Malcolm X-re és a Szemet szemértre. Utóbbiban a főhős erkölcsi dilemmája, amit az eredeti cím, a Do the Right Thing szépen kiemel, valamelyest megjelenik Ron Stallworth-nél is, amikor a két mozgalom és a rendőrség között egyensúlyozik.

A Csuklyások mindazonáltal nem ér fel a Szemet szemérthez: hiányzik belőle az a frissesség, amivel bújtatottan óriási hatást tudott kifejteni anno Lee. Ami akkor friss volt, abból egy trend lett, amit az Obama utáni afrofilm mesterien átvett: Donald Glover az Atlantában, Jordan Peele a Tűnj el!ben vagy Justin Simien a Dear White People-ben. Lee pedig bátran kikacsint rájuk, így a Csuklyások bizonyos értelemben az afrofilm műfaját összefoglaló mű egy idős, talán kissé megborult rendezőtől. Az már egyéni döntés, hogy mennyit tud neki elnézni a néző.

 

Avatar

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. tothnandor@filmtekercs.hu

FM ‘tekercs Podcast

 

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..