Kritika

CTRL-V – Alita: A harc angyala

Az Alitában megelevenedik a húsz-harminc éve papírra vetett cyberpunk világ – nézni rendkívüli élmény, de a több évtizedes toposzoktól nem érdemes a látványnál többet várni.

Alita meseszép; egy életre kelt manga-harcos, óriási szemekkel, káprázatos kiborgtesttel és akciójelenetekkel. Amikor küzd, megáll körülötte a világ, s a te lélegzeted is.

Amikor nem küzd, akkor egy tizenhat éves tinédzser egy mozis románccal megverve, egy (mára) 1.0-snak számító YA disztópiában, ahol persze mindenki mindenkinek farkasa, és emiatt számolatlanul érkeznek az átverések, összeesküvések és sanda történetszálak.

Alita egy vizuális csoda egy méltatlan sztoriba helyezve. Mindaz, amit a látványtechnika terén megalkottak ezzel a filmmel, dicséretre méltó haladás, csak hát ezt egyre gyakrabban mondom el, és már megint nem tudok semmit egyebet hozzátenni, bármennyit kínlódok a kritikával.

A film alapját a Japánban – és később a Nyugaton is – népszerűvé vált Gunnm manga első két kötete adja (sztoriszálak beillesztésével a későbbiekből). Nem más, mint James Cameron akarta megrendezni, ám ő leragadt az Avataroknál, így kapta meg Robert Rodriguez.

Rodriguez nem Cameron. Kettejük összevetése jó analógia a film egészére. Az Avatar a sci-fi/fantasy klisékből saját minőséget alkotott („porból új világot teremteni” volt a kritikánk címe); az Alita másol és beilleszt. Az Avatar technikája mozis forradalom volt; az Alita igen dicséretes, de csak a rég meglévő (egyébként cameroni) technikák valamelyes fejlesztése. Az Avatar esztétikájában is vadonatúj volt; az Alita egy több évtizedre visszanyúló cyberpunk esztétikát képvisel.

És ami sokkal fontosabb: az Avatar alapsztorija egyszerű, de minden percében ott találsz egy érintést Camerontól; valami egyedit akár a humorban, akár az akciójelenetek forgatásában, akár a szereplők viselkedésében és párbeszédeiben. Ezzel szemben az Alita sztorija zsúfolt és bonyolult, ám generikus, és minden fordulata, vásznon megjelenő érzelme a forgatókönyvírói alapbeállításokat képviseli – mint egy cyborg test a személyiséget jelentő agy nélkül.

Mint egy harmincéves cyborg test, agy nélkül. Mert a filmben képviselt sci-fi a nyolcvanas-kilencvenes években tart. Valahogy az elmúlt évek összes cyberpunk-feldolgozása ugyanabban merül ki:

a műfaj mára réges-rég meghaladott alapjainak az ismételgetésében.

Miközben a Ghost in the Shell japán univerzuma mára messze túlnőtt az alapfilm filozófiáján és társadalomelméleti magaslatokba emelkedett, a 2018-as hollywoodi feldolgozás még az alapmű filozófiáját sem éri el. A Szárnyas fejvadász 2049 sem mondott újat nyolcvanas évekbeli elődjéhez képest. Voltaképpen a Mátrix volt az utolsó eredeti gondolatvilágú nagy cyberpunk mű; még az egyébként kiváló A nő és az Ex Machina is csak ismételt-összefoglalt. (És a Chappie-ről nem beszélünk.)

És valahogy mindegyik ugyanazt a gibsoni gyökerű cyberpunk-esztétikát és társadalomképet mutatja fel! (Kivéve a Mátrixot, persze, ami esztétikában is az utolsó eredeti mű mindmáig.) A piszkos utca és a magastechnika (ami a cyberpunk két alapvető toposza); a neonfényes sötétség, a brutálpunk kosztümök, a nyomasztó és nyomorgó megaváros, a hataloméhes óriásvállalat, a privatizált erőszak és zéró állami felügyelet, a gazdagok sima vonalú ruhái, a szegények rozsdálló beültetései… És most itt a rétegzett város is; alul a pórnép, a felhőkben az arisztokrácia; helló, harminc éve nem láttunk téged sem. Oly sokféle „cyberpunk” irodalom létezik, oly sok közeljövő-scifi, miért csak a zsáner nyolcvanas-kilencvenes évekbeli alapjait kell ismételgetni?

Furcsa ez egy olyan évtizedben, amely egyébként a mozis sci-fi reneszánszát hozta el. Talán abból a sokszor elpanaszolt hozzáállásból fakad, hogy a stúdiók ebben az évtizedben nem kísérleteznek, hanem inkább franchise-t építenek; arra az Alita és a Blade Runner és a GiTS lebutított remake-jei és folytatásai épp megfelelnek. No és a filmek globalizálódó piacából; minél egyszerűbb egy alkotás, annál több, egymástól roppant különböző ízlésű piacra adható el sikeresen.

Létezik egy remek szó, ami pár éve (nem véletlenül) egyre többet szerepel az angol nyelvű filmkritika-irodalomban: a

„derivatív”.

A derivatív, azaz kb. „leszármaztatott” film az, amelyik más alkotásokból veszi át saját részeit – innen a küllemét lopja, onnan a sztorit, amonnan a világépítést. A derivatív filmnek lehetnek erényei: lehet látványos, megható, izgalmas, szórakoztató; Spielberg Ready Player One-ja is derivatív, mégis az utóbbi év legemlékezetesebb moziélménye volt számomra. De nem fektettek bele kreatív – azaz teremtő, újat alkotó – erőfeszítést.

Én is, muszájból, csak deriválom, amit már sokszor leírtam. E cikk néhány mondatát, például a gibsoni esztétikáról, copy-paste-eltem korábbi cikkeimből. És nem tehetek mást, mert ugyanazt kell mondanom.

De meg kell adnom a filmnek: a rendkívüli látványvilág megragadja az ember fantáziáját. Az Alita után biciklire ülve kétkerekű kiborgnak láttam magam, és elindultam megküzdeni a négykerekű dobozba integrált kiborgok támadó hullámaival, át cyber-Budapest utcáin; és azt hiszem, hogy amíg néztem az Alita hihetetlen világát az IMAX óriás vásznán, a szemeim legalább akkorára kerekedhettek, mint amekkorák a meseszép mangalányé.

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya