Az Alitában megelevenedik a húsz-harminc éve papírra vetett cyberpunk világ – nézni rendkívüli élmény, de a több évtizedes toposzoktól nem érdemes a látványnál többet várni.
Alita meseszép; egy életre kelt manga-harcos, óriási szemekkel, káprázatos kiborgtesttel és akciójelenetekkel. Amikor küzd, megáll körülötte a világ, s a te lélegzeted is.
Amikor nem küzd, akkor egy tizenhat éves tinédzser egy mozis románccal megverve, egy (mára) 1.0-snak számító YA disztópiában, ahol persze mindenki mindenkinek farkasa, és emiatt számolatlanul érkeznek az átverések, összeesküvések és sanda történetszálak.
Alita egy vizuális csoda egy méltatlan sztoriba helyezve. Mindaz, amit a látványtechnika terén megalkottak ezzel a filmmel, dicséretre méltó haladás, csak hát ezt egyre gyakrabban mondom el, és már megint nem tudok semmit egyebet hozzátenni, bármennyit kínlódok a kritikával.
A film alapját a Japánban – és később a Nyugaton is – népszerűvé vált Gunnm manga első két kötete adja (sztoriszálak beillesztésével a későbbiekből). Nem más, mint James Cameron akarta megrendezni, ám ő leragadt az Avataroknál, így kapta meg Robert Rodriguez.
Rodriguez nem Cameron. Kettejük összevetése jó analógia a film egészére. Az Avatar a sci-fi/fantasy klisékből saját minőséget alkotott („porból új világot teremteni” volt a kritikánk címe); az Alita másol és beilleszt. Az Avatar technikája mozis forradalom volt; az Alita igen dicséretes, de csak a rég meglévő (egyébként cameroni) technikák valamelyes fejlesztése. Az Avatar esztétikájában is vadonatúj volt; az Alita egy több évtizedre visszanyúló cyberpunk esztétikát képvisel.
És ami sokkal fontosabb: az Avatar alapsztorija egyszerű, de minden percében ott találsz egy érintést Camerontól; valami egyedit akár a humorban, akár az akciójelenetek forgatásában, akár a szereplők viselkedésében és párbeszédeiben. Ezzel szemben az Alita sztorija zsúfolt és bonyolult, ám generikus, és minden fordulata, vásznon megjelenő érzelme a forgatókönyvírói alapbeállításokat képviseli – mint egy cyborg test a személyiséget jelentő agy nélkül.
Mint egy harmincéves cyborg test, agy nélkül. Mert a filmben képviselt sci-fi a nyolcvanas-kilencvenes években tart. Valahogy az elmúlt évek összes cyberpunk-feldolgozása ugyanabban merül ki:
a műfaj mára réges-rég meghaladott alapjainak az ismételgetésében.
Miközben a Ghost in the Shell japán univerzuma mára messze túlnőtt az alapfilm filozófiáján és társadalomelméleti magaslatokba emelkedett, a 2018-as hollywoodi feldolgozás még az alapmű filozófiáját sem éri el. A Szárnyas fejvadász 2049 sem mondott újat nyolcvanas évekbeli elődjéhez képest. Voltaképpen a Mátrix volt az utolsó eredeti gondolatvilágú nagy cyberpunk mű; még az egyébként kiváló A nő és az Ex Machina is csak ismételt-összefoglalt. (És a Chappie-ről nem beszélünk.)
És valahogy mindegyik ugyanazt a gibsoni gyökerű cyberpunk-esztétikát és társadalomképet mutatja fel! (Kivéve a Mátrixot, persze, ami esztétikában is az utolsó eredeti mű mindmáig.) A piszkos utca és a magastechnika (ami a cyberpunk két alapvető toposza); a neonfényes sötétség, a brutálpunk kosztümök, a nyomasztó és nyomorgó megaváros, a hataloméhes óriásvállalat, a privatizált erőszak és zéró állami felügyelet, a gazdagok sima vonalú ruhái, a szegények rozsdálló beültetései… És most itt a rétegzett város is; alul a pórnép, a felhőkben az arisztokrácia; helló, harminc éve nem láttunk téged sem. Oly sokféle „cyberpunk” irodalom létezik, oly sok közeljövő-scifi, miért csak a zsáner nyolcvanas-kilencvenes évekbeli alapjait kell ismételgetni?
Furcsa ez egy olyan évtizedben, amely egyébként a mozis sci-fi reneszánszát hozta el. Talán abból a sokszor elpanaszolt hozzáállásból fakad, hogy a stúdiók ebben az évtizedben nem kísérleteznek, hanem inkább franchise-t építenek; arra az Alita és a Blade Runner és a GiTS lebutított remake-jei és folytatásai épp megfelelnek. No és a filmek globalizálódó piacából; minél egyszerűbb egy alkotás, annál több, egymástól roppant különböző ízlésű piacra adható el sikeresen.
Létezik egy remek szó, ami pár éve (nem véletlenül) egyre többet szerepel az angol nyelvű filmkritika-irodalomban: a
„derivatív”.
A derivatív, azaz kb. „leszármaztatott” film az, amelyik más alkotásokból veszi át saját részeit – innen a küllemét lopja, onnan a sztorit, amonnan a világépítést. A derivatív filmnek lehetnek erényei: lehet látványos, megható, izgalmas, szórakoztató; Spielberg Ready Player One-ja is derivatív, mégis az utóbbi év legemlékezetesebb moziélménye volt számomra. De nem fektettek bele kreatív – azaz teremtő, újat alkotó – erőfeszítést.
Én is, muszájból, csak deriválom, amit már sokszor leírtam. E cikk néhány mondatát, például a gibsoni esztétikáról, copy-paste-eltem korábbi cikkeimből. És nem tehetek mást, mert ugyanazt kell mondanom.
De meg kell adnom a filmnek: a rendkívüli látványvilág megragadja az ember fantáziáját. Az Alita után biciklire ülve kétkerekű kiborgnak láttam magam, és elindultam megküzdeni a négykerekű dobozba integrált kiborgok támadó hullámaival, át cyber-Budapest utcáin; és azt hiszem, hogy amíg néztem az Alita hihetetlen világát az IMAX óriás vásznán, a szemeim legalább akkorára kerekedhettek, mint amekkorák a meseszép mangalányé.
