A Sundance Filmfesztivál nagyobb díjaira esélyes alkotásokra – főként a dráma kategóriában – mindig érdemes odafigyelni, mert biztos, valamilyen különleges élményben lesz részünk, és ez alól a Cukorfalatok (Cuties/Mignonnes) sem kivétel.
Ez az élmény nem biztos, hogy a szó szoros értelmében véve kellemes lesz, az itt felvonultatott filmek alkotói ugyanis évtizedek óta előszeretettel nyúlnak szokatlan formanyelvi eszközökhöz (Ideglelés), tabudöngető témákhoz (Szex, hazugság, videó), morbid humorhoz (Swiss Army Man), így gyakran mozdítják ki a nézőket a komfortzónájukból.
Maïmouna Doucouré, a 35 éves francia-szenegáli rendezőnő is a tabudöngetők sorába állt be első mozijával, amivel rögtön haza is vitte a legjobb rendezésnek járó díjat, a közönség és a kritika lelkesen ünnepelte a Cukorfalatokat merészségéért és őszinteségéért, amivel a kamaszkor elején álló gyerekeket érintő problémákat, illetve a társadalom ebben betöltő szerepét megközelítette. Eddig a klasszikus sikertörténet.
Aztán a Netflix megvette a film jogait, majd szokásához híven megkezdte a promózását. Nem vitték túlzásba a dolgot, mindössze egy posztert és egy előzetest tettek közzé. De egy olyan posztert, amivel szempillantás alatt felhívták az egész világ figyelmét a filmre. A képen ugyanis négy tizenéves kislány pózol, valóban zavarbaejtő módon.
Az internet népének felháborodása olyan hangos és egységes volt,
hogy a streaming szolgáltató végül lecserélte a képet, és sűrűn kérte a bocsánatokat. Rutinosak, nem először mennek végig a folyamaton, és valószínűleg nem is utoljára. Az egész ügy levét igazából nem ők, hanem a film alkotói és szereplői isszák meg éppen. Szeptember 9-én debütált a Cukorfalatok, s ettől a pillanattól kezdve semmi mást nem lehet szinte olvasni a netes fórumokon (többek közt az IMDb adatlapon is, ahol a cikk készültekor 1.8 ponton áll), minthogy a filmet azonnal bojkottálni kell, eltörölni a föld színéről, és amúgy is az egész Netflixet betiltani, tönkretenni úgy, ahogy van.
Ezekben a kommentekben van egy közös vonás. Szinte valamennyinek az írója beismeri, 10-15 perc után leállította a filmet (vagy eleve bele sem kezdett!), mert neki ennyi elég volt, mert undorítónak találta, mert kínosan érezte magát. És igen, a Cukorfalatok alatt volt, hogy én is kellemetlenül fészkelődtem a kanapén, sőt, volt hogy remegve takartam el a szemem. Mert kislányokat Nicki Minajt megszégyenítően, alulöltözve twerkelni látni, miközben pornószínésznőket is lekörözve próbálnak csábítóak lenni… nos, lássuk be, egészséges szexualitással és legalább minimális morális iránytűvel rendelkező, felnőtt embereknek bizony gyomorforgató élmény. De megéri végigcsinálni, bármennyire feszengünk is miatta.
Ugyanis a Cukorfalatok valóban olyan dolgokról szól, amiről nemcsak érdemes, hanem egyenesen kötelező lenne beszélni.
És a hosszúra sikeredett, de elengedhetetlen felvezetés után ideje rátérni a lényegre…
A 11 éves Amy (Fathia Youssouf) Szenegálból érkezett Franciaországba anyjával és testvéreivel. A szigorú muszlim hitű család együtt várja, hogy a családfő is utánuk jöjjön, s hozza magával második feleségét. Míg a többiek a nagy menyegzőt próbálják előkészíteni, a csendes, visszafogott Amy a helyét keresi új közegében. A beilleszkedés illúzióját végül az iskolájában tanuló négy különc, vagy inkább erősen problémás lány tánccsoportjában, a Cukorfalatokban találja meg. Az épp táncversenyre készülő csapat idővel, ha kissé kényszerből is, de kegyeibe fogadja Amyt. Ám csak akkor és addig tartozhat közéjük, amíg megfelel a kislányok videoklipek és influenszerek formálta torz értékrendjének.
A Cukorfalatok már az első perceiben beszippantja a bojkottól elvonatkoztatni képes, elmélkedésre nyitott nézőit, hiszen visszafogottan, de szinte azonnal felhívja a figyelmet az Amyt ezer felől támadó hiányokra. A játékidő előrehaladtával a hiátusok száma és mélysége egyre csak nő, mi pedig minden egyes jelenettel növekvő gombóccal a torkunkban nézzük, ahogy ez a kislány kapaszkodók nélkül, kétségbeesetten próbálja önmagát megtalálni. Minden egyes cselekedetét az életéből hiányzó dolgok irányítják, valamint a törekvés, hogy ezeket pótolja, lényegében bármivel.
A film központi eleme maga a hiány, ami önmagában is nagy vállalás,
hiszen valaminek a nem létét talán a legnehezebb ábrázolni. A feladatot pedig még tovább nehezíti, hogy a rendező s egyben forgatókönyvíró Doucouré nem egy dologgal akarta ezt megtenni, hanem talán megszámlálhatatlanul sokkal. Ráadásul úgy, hogy nem direkten irányítja rá erre a figyelmünket, hanem a mi aktív részvételünkre is szükség van a téma felfejtéséhez.
A legfeltűnőbb talán a szülői jelenlét hiánya. Bár Amy anyja (Maïmouna Gueye) fizikailag jelen van, valójában külső szemlélőnek is nehezen nevezhető a lánya életét illetően. A vallási szertatásokon való részvételt és a kötelességek szinte szótlan teljesítését leszámítva nincsenek közös programok, nincsenek beszélgetések, nincs kapocs. S ugyanez igaz Amy új, valójában egyetlen barátnőjére, Angelicára (Médina El Aidi-Azouni) is. Ő ki is mondja, hogy szinte soha nem is látja az állandóan dolgozó szüleit, akiknek így az sem tűnik fel, hogy lányuk tehetséges táncos, ellenben elkönyvelik „semmirekellő lánynak”.
A film egyik legszívbemarkolóbb jelenete Angelica ezen rövid monológja, amiben koncentrálódik a lányok minden fájdalma és elkeseredettsége. És ez a pár mondat visszavonhatatlanul hívja fel a figyelmünket a többi hiányosságra is.
Mert itt nem csak a szülőkkel, de lényegében mindenféle felelősségteljes felnőttel való kapcsolat hiányzik,
de nem azért, mert a generációk nem találják meg az egymáshoz vezető hidat, hanem mert azok, akik tapasztalattal és tudással állhatnának hozzá a másikhoz, nem is keresik azt. Így aztán hiányoznak a valós példaképek, a követendő minták, amiket a valóban túlszexualizált online tér celebjeivel pótolnak. Hiányoznak a valós értékek, de a visszajelzések is a sajátjaikat illetően. Ennek egyenes következményeként pedig az önbecsülés is bizonytalan lábakon áll, így a megtekintések és a lájkok számlálásával pótolják. Hiányzik a tartalmas kommunikáció a lányok között, a pótlására viszont csak a kiközösítés, a bullying marad. Hiányoznak a valós alternatívák, melyekre a felnőtteknek kéne rávilágítaniuk, csupán a gyerek fejjel értelmezhetetlen vallási szabályrendszerek, törvények és szidalmak, szankciók pótolják azokat.
És ami a legnagyobb hiba, hogy hiányzik a megérteni akarás: nem csupán a szülők, de a tanárok, a rendőrök, a táncverseny szemlélői sem veszik a fáradságot, hogy a felszín mögé nézzenek, azonnal és kizárólagosan ítélkeznek. Épp úgy, ahogyan ezt a filmek látatlanban ostorozó „nézők” ezrei teszik, mikor a pedofília kiszolgálásának kiáltják ki a Cukorfalatokat, mikor csakis a valóban túlszexualizált gyerekek reprezentálta erkölcsi fertőt fedezik fel benne. Pedig nem kéne mást tenni, mint venni egy pici fáradságot, és értelmezni a látottakat, ahelyett, hogy a számítógép előtt ülve ők maguk is a bullying útjára lépjenek. Ahhoz kétség sem fér, hogy
a táncjelenetek messze túlmennek a könnyen emészthető, sejtelmes utalásokon. A kérdés csak az, vajon mennyire volt szükséges ez a film üzenetéhez.
Abban egészen biztos vagyok, hogy legalább egyszer meg kellett ezt mutatni ahhoz, hogy a filmen belüli külvilág reakcióit, a lányok útját értelmezni tudjuk. Amellett már kevésbé kardoskodnék, hogy ezt ennyiszer és ilyen hosszan kellett ábrázolni, de inkább hajlok azon álláspont felé, hogy ha a rendező nem kényszeríti bele közönségét ebbe a kibírhatatlanul frusztráló nézői pozícióba, akkor nem tudnák magunkénak érezni az Amyben is egyre csak növekvő szorongást, kétségbeesést, félelmet, s legfőképp szomorúságot.
Furcsa mód a megértési vágy ekkora hiányára épp az hívja fel az anya figyelmét, akitől a legkevésbé várnánk: a muszlim ördögűző, aki végre szembesíti a nőt a ténnyel, nincs vallási szertartás, ami pótolni tudná az ő hiányát. Ennek az egyetlen kijelentésnek pedig hatása és hatalma van, anya és lánya végre rá tudnak lépni az egymás felé vezető útra. Az ezzel járó érzés pedig nemcsak Amyt szabadítja fel, hanem a mi szemünket is végre felnyitja. A legnagyobb hiányosság, hogy ilyen körülmények között esélyük sem volt gyereknek lenni.
