Kritika

Nincs meglepetés a dobozban – Cukormáz nélkül

A Cukormáz nélkül (Unfrosted) az amerikai reggelizőtermék, a Pop-Tart piacra dobásának komédiája, azonban Jerry Seinfeld hiába gyújtja be az űrversenyt idéző rakétákat, filmje hamar kifüstöl.

Tavaly külön listát szenteltünk a márkák, cégek és cégvezetők felemelkedését (és bukását) bemutató filmeknek, amely áramlat a fogyasztói társadalom groteszk túlburjánzásaként is értelmezhető. Másfél-két órás filmeket nézünk olyan cégekről, amelyek tevékenysége enélkül is túlságosan rátelepedett a mindennapjainkra. Hogy komoly tendenciáról van szó, mutatja, hogy a cikkünk óta kijött a Flamin’ Hot – Egy pikáns sikertörténet egy chipsnagyhatalom születéséről, most pedig itt a Cukormáz nélkül, amely két gabonapehely-óriás vetélkedéséről és a Pop-Tart megszületéséről szól. Közös a két filmben, hogy a magyar nézőnek valószínűleg kevésbé átélhető a történetek magja, ugyanis se a Flamin’ Hotban szereplő Frito-Lay, se a Cukormáz nélkül középpontjában álló Kellogg’s (riválisa, a Post pedig végképp) nem olyan komoly tényező hazánkban, mint az Egyesült Államokban. Ugyan pár Kellogg’s gabonapehely a magyar áruházakban is kapható, a film lényegét adó Pop-Tartot csak néhány külföldi ínyencségeket kínáló üzletben lehet elcsípni – ott is csak három változatban, ugyanis a termék bizonyos összetevői Európában be vannak tiltva.

Ez a bizarr apróság pedig akár szimbolikusnak is tekinthető a Cukormáz nélkül-t nézve: lám, az amerikaiak már megint le akarnak nyomni a világ torkán valami jól marketingelt, de egészségtelen, mesterséges összetevőkből készült, túl cukros, túl színes, instant butaságot, amit jobb lenne, ha megtartanának maguknak. A Pop-Tart ugyanis a fitt reggelik rémálma: előrecsomagolt, feldolgozott termék, egy kényelmi étel, amit a nap legfontosabb étkezésén kellene ennünk. A fóliázott, édes krémmel töltött süteményt elég a kenyérpirítóban átmelegíteni, és máris fogyasztható. Indítsuk könnyen befalható üres kalóriákkal a napot!

Nézzünk bugyuta, kapitalista oktatófilmet önként és dalolva!

A Cukormáz nélkül Jerry Seinfeld ötletéből született, a komikus pedig nemcsak az írást és a főszerepet, hanem a rendezést is magára vállalta. Maga mellé olyan vígjátékszínészeket toborzott, mint Melissa McCarthy, Amy Schumer vagy Hugh Grant, akik viszont ritkán nevettetik meg a nézőt. Bár már évtizedek óta a pályán van, ez Seinfeld első rendezői kreditje, ami bizony meglátszik a végeredményen. A Spike Ferenstennel és Andy Robinnal közösen írt forgatókönyv is sok sebből vérzik, de a Cukormáz nélkül fő problémája az erőtlen, tonálisan zavaros rendezés, amely elmossa a film hangsúlyait és fájdalmasan humortalanná teszi a végeredményt. Több olyan jelenet akad, amely papíron valószínűleg jól hangzott (például a temetés), a megvalósítással viszont nehéz mit kezdeni. Egy egészestés film nem sitcom, átfogó vízió, gondosan elvarrt szálak, szigorú kauzalitás és alaposan kidolgozott részletek nélkül hamar lelepleződik a szemfényvesztés.

Seinfeld látványosan elrajzolta a filmet, így az 1963-ban játszódó történet a korszak kertvárosi idilljének és a fegyverkezési versenynek a paródiája. Az amerikai kulturális utalások nagy része valószínűleg elmegy az európai néző mellett (pedig meglepően sok karakter alapul valós személyen, illetve számos valódi találmány is felbukkan a filmben). Tony, a tigris hangját például tényleg egy Thurl Ravenscroft nevű színész adta 50 éven keresztül, a filmben szereplő nácigyanús feltaláló pedig tényleg piacra dobta a Sea-Monkeyst, azaz a vízben életre kelő, házikedvencként tartható apró rákocskákat.

Üdvözítő, ha egy márkákról szóló film nem veszi magát halálosan komolyan, viszont ekkora dózisban a dilinyós hangnem diszkreditálja az önmagában is izgalmas valóságot: ha a szereplők karikatúrák, a cselekményt infantilis fantáziák színezik, a megtörtént események pedig rajzfilmes túlzásnak tűnnek, nem ütnek akkorát, mint egy realistább felfogás esetén tennék. Így a Cukormáz nélkül olyan, mintha a Wonka ügyetlen utánzása lenne tejszindikátussal, csuda masinákkal, ármánykodással, nem pedig egy valóban megtörtént élelmiszeripari szenzáció humoros felidézése.

A Cukormáz nélkül legműködőképesebb rétege a hidegháborús allegória,

amely okozhat kellemes pillanatokat az erre érzékenyeknek. A film ugyanis úgy mutatja be a két rivális gabonapehely-cég vetélkedését, mint a korszakban zajló űrversenyt. Miközben a NASA már a holdra szállást tervezgeti, a Kellogg’s és a Post egymás ellen fegyverkezik: ipari kémkedés, halálos áldozatot követelő tesztelés, a szovjetekkel szövetkezés, majd a kubai rakétaválság parafrázisa is megjelenik a filmben, melynek csúcspontját az új termék „kilövése”, azaz kenyérpirítóban megpirítása adja. Szórakoztató az is, hogy a főszereplők mennyire rajonganak a müzliért: minden ekörül forog, egy stresszes nap végén a Kellogg’s bárjában a legfinomabb pelyhek közül válogatnak, a meetingen pedig tejet szolgálnak fel. A film legüdítőbb (bár messze nem tökéletesen kijátszott) jelenete pedig egy meglepő crossover-cameo, amely két közkedvelt karaktert emel át egy ugyanekkor játszódó sorozatból.

Bár benne volt a lehetőség, hogy ennél több legyen, a Cukormáz nélkül inkább csak agyatlan kikapcsolódás dramaturgiailag vállalhatatlan vagy logikátlan elemekkel (például a névadás, majd átnevezés, illetve a tejesemberek szála), kevés, gyermeteg humorral és egy otromba aktuálpolitikai utalással. A kukoricapelyhet feltaláló Kellogg’s elérte, hogy elképzelhetetlenek legyenek nélküle az amerikai reggelek, a Cukormáz nélkül-t viszont bátran lehagyhatjuk az étlapunkról.

A Cukormáz nélkül a Netflix kínálatában látható

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com