Kritika

Cukormérgezés – Óz, a hatalmas

James Franco az Óz, a hatalmasban

Én őszintén akartam szeretni. Mert klasszikus, és látványos, és humoros és szívmelengető – de sajnos sokkal inkább sematikus, elnagyolt, unalmas és idegesítő. Disney egyre érdektelenebb, Sam Raimi pedig szimplán csak vacak rendező. A kérdés csak az, hogy ültethettek fel ennyi remek színészt?

Hát úgy, ahogy engem. Mert lehet szeretni vagy nem szeretni az Óz, a csodák csodáját, de megkerülni aligha. Feltehetően mindenkit lázba hozott, hogy újabb darabbal bővülhet a legenda – az meg pláne, hogy akár az ember a részese is lehet. A Disney 1985-ben készített egy nem hivatalos folytatást az 1939-es, két Oscar-díjjal is jutalmazott filmtörténeti mérföldkőhöz, de az persze közelébe se tudott érni az L. Frank Baum meseregényéből készült valaha készült legjobb feldolgozásnak. A szerző összesen 14 Óz történetet írt, meglepő, hogy ezidáig nem készült a regényekből sokkal több filmes adaptáció – pedig a nagy varázsló világa igencsak szélesvászonra kivánkozik. Pontosan ez az, amiért óriási várakozás előzte meg Raimi előtörténetét: hogyan néz ki majd Smaragdváros vagy a Nyugati Boszorkány a XXI. században, pláne 3D-ben.Hát hogy nézne ki? Jól. Az út még mindig sárga, Kansas még mindig fekete-fehér, Glinda pedig változatlanul szappanbuborékokban közlekedik. Persze a kor követelményeiről se feledkezzünk meg: a 3D alapfelszereltségnek számító hullámvasútozást is megkapjuk, és repülnek kellőképen az arcunkba is a dolgok. Különösen a film első fele sikerült hatásosra, mind a forgószél jelenetben, mind Óz földjének bemutatása során elégedetten bólogatva legelteti az ember a szemét. Látszik a tisztelet, kézzel tapintható az igyekezet, valahogy mégsem az igazi. Az alkotók nyilvánvalóan azt akarták, hogy ismerős legyen számunkra a közeg, egyértelmű is a folytonosság, de sokszor volt az az érzésem, hogy kispórolták a munkát a totálokból. Ha csak olyan filmeket említek, mint amilyen például A hobbit – Váratlan utazás is, rögtön szemléltetem, milyen aprólékosság az, amit elvárok egy látványmozitól. Sajnos az Óz ennek közelébe se tud férkőzni.

A másik komoly gondom szintén a tradícióban gyökerezik. A szereplőket mint régi családtagokat üdvözöljük – de amit szeretetteljes biccentéssel vettünk tudomásul Victor Fleming „eredetijében”, az ostobának és meghaladottnak tűnik a 2013-as verzióban. A karakterek egysíkúak, a párbeszédek buták, a cukiságok sziruposak, a viccek pedig erőltetettek. Glinda (Michelle Williams) annyira jóságos, hogy legszívesebben egy péklapáttal vágnánk agyon, Evanora (Rachel Weisz) pedig olyan szinten sablonos, hogy bármelyik más Disney mese gonosz boszorkájára lecserélhetnék. A film családi mozinak szánja magát: még ha egy hatéves gyerkőc meg is elégszik a karakterek ilyetén összetetlenségével, a szülők már feltehetően szűkölnek emiatt. Bár az Óz, a hatalmas a címszereplő jellemfejlődésének története, nem pontosan látom, mi is az, amit ebből a filmből bárki megtanulhat. Hogy legyen kéznél mindig egy kis szemfényvesztés, jól jöhet a bajban? Hogy zenedobozzal könnyű csajozni? Whatever…

De persze nem állítom, hogy a filmnek egyáltalán ne lennének jó pillanatai – mert nyilvánvalóan vannak. James Franco annyira jó színész, hogy meglepő módon még ezt a végtelenségig tenyérbemászó figurát is képes megkedveltetni velünk, sőt, még mosolyt is csal időnként az arcunkra egy-egy poénnal. Mindez azonban nem tudja ellensúlyozni a tényt, hogy az Óz, a hatalmas bátran indulhat az év legnagyobb kihagyott ziccere címért…

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya a Filmtekercs főszerkesztője és egyik alapítója. Geográfusként végzett, majd szabadúszóként írt. Miközben filmes diplomáján is dolgozik, saját PR ügynökségét építi. Specializációja a képregényfilm, a sci-fi és a távol-keleti filmek. kataorsolya@filmtekercs.hu

Add Comment

Click here to post a comment

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya