Mi volt a Casablanca titka, és ki is volt a Michael Curtiz néven világhírűvé vált Kertész Mihály? Topolánszky Tamás Yvan tévéfilmje határozott stílusban mutatja be a világ egyik leghíresebb filmjének születését.
A filmtörténet legkiemelkedőbb darabjai gyakran szinte „véletlenül” lettek azok – hányattatott forgatás után, mellékesként kezelt stúdiómunkákból váltak legendává (mint például az Aranypolgár vagy a Psycho). Nincs ez másként a Casablancával sem, ami háborús megszorítások közepette, egy középszerűnek kikiáltott iparos rendező kezei alatt, toldozott-foltozott forgatókönyvből készült, mára viszont a világ egyik leghíresebb és legkedveltebb filmjeként ünneplik. Éppen ezért izgalmas megismerni a keletkezési körülményeit is – még ha Topolánszky Tamás Yvan filmjének ez csak másodlagos vállalása a rendező, Michael Curtiz (Kertész Mihály) portréjának megfestése mellett.
Curtiz a húszas években hagyta hátra Budapestet, hogy aztán Hollywoodban vesse meg a lábát, hamarosan pedig már a Warner kalandfilmjeinek rendezőjeként dolgozhatott. Bár több Oscar-jelölést is begyűjtött – mint Jack L. Warner is az orra alá dörgöli a filmben –, ezeket nem elsősorban a rendezője érdemeiért ünnepelték – a tendencia csak az 1942-ben készült Casablancánál fordult meg.
A Curtiz szerencsés alapállása, hogy nem idealizálja a főszereplőjét (Lengyel Ferenc remek alakításában). Nem állítja róla, hogy hatalmas, elnyomott művész volt, hanem azt a kiemelt pillanatot mutatja be, amikor a dolgok szerencsés együttállása következtében összejött neki a „tökéletes” film (később a Mildred Pierce ért eme siker közelébe). Sőt, Curtiz igazi antihős a filmben, aki arrogáns, lobbanékony, zsarnoki, magának való, önző és csalfa. A jellemrajz pedig épp csak egy kicsit oldódik a film folyamán,
elkerülve a legkiszámíthatóbb történetívet is.
Szintén kulcsfontosságú vállalás, hogy a Curtiz a Casablanca forgatásának időszakára fókuszál, ebből ad képet főszereplője egész életéről. A felfokozott történelmi pillanatból könnyen kibontható, milyen is volt Curtiz magyaros virtusa Hollywoodban (lövöldözés a Hollywood-felirat felé), milyen volt, amikor tucatnyi magyar nagyság uralta a filmipart (barátsága Szőke Szakállal), és természetesen hogyan terrorizálta magyarul káromkodva a stábot a magánéleti gondjait szőnyeg alá söprő rendező. A Curtiz forgatókönyvírója, Bak Zsuzsanna szerint az események „85 százalékban” úgy történtek, ahogyan a filmben láthatók, az alkotók rengeteg anekdotából, visszaemlékezésből gyúrták össze a forgatás őrületét.
A film többszörösen kiélezett helyzetnek mutatja be a Casablanca születését: egyrészt Curtiz megrögzött nőzése és kibírhatatlan természete állandó konfliktusforrás, másrészt a film forgatókönyve csak félig van kész, a befejezés például hiányzik, harmadrészt a munkát a háború keltette feszültségek is szabdalják, hiszen a stábból csupán hárman voltak amerikai születésűek, a rengeteg nemzetiség pedig személyes érintettségével birkózott a számukra igencsak aktuális történetben. Utóbbi alól pedig a rendező sem volt kivétel, aki a film szerint az elhagyott családja és az Európában ragadt, zsidó származású rokonai miatt küzdött lelkiismeretével.
A Curtiz így a 8 és fél noir változatává válik,
hiszen egy olyan filmforgatást mutat be, ahol még az sem világos, miről szól a film – kívülről az ellentétes stúdióelvárások és kormányzati szabályok, belülről a vegyes és homályos célok hátráltatják. A Casablancától mindenki akar valamit, Curtiz viszont maga sem tudja, mit akar. Végül eljutunk addig a felismerésig, hogy a Casablanca magáról Curtizről szól, a film látványos párhuzamokat támaszt a sztori és a valóság szereplői és fordulatai között. Ez pedig, mint minden filmforgatáson játszódó filmnél, többszörös önreflexióra ad lehetőséget, hiszen a Casablanca és rendezője viszonya megismétlődhet a Curtiz és alkotói között is (a Curtiz is kevés pénzből, sok leleménnyel, nemzetközi stábbal készült).
Az eredmény talán túlzás, de tény, hogy kellően alátámasztott és működőképes, az alapos felvezetés, a remekül megtalált stílus és a rajongókat kényeztető utalások miatt. A Curtiz többek közt azzal a trükkel éri el, hogy belefeledkezzünk az illúzióba, hogy a Casablanca kevésbé híres résztvevőit személyesíti meg, például a forgatókönyvíró Epstein ikreket, Hal B. Wallis producert vagy Conrad Veidt színészt (aki a náci Strasser őrnagyot játszotta). Bogart és Bergman csak sziluettként látszanak, így a film kikerüli a megugorhatatlan akadályokat.
A Curtiz legkiforrottabb rétege pedig az a noiros stílus, ami gond nélkül elviszi a hátán a – tévéfilmes keretei miatt is korlátozott – cselekményt. Traumatizált és labirintusban ragadt főhős, femme fatale-ok csábítása (egy kis csavarral), mindent elborító cigarettafüst, kontrasztos árnyak fekete-fehérben – ennyi elég is a tökéletes illúzió megteremtéséhez. Eközben pedig a Casablanca legendáit is ügyesen és szellemesen beleszövi a cselekménybe a film, a what watch-párbeszédtől a papírmasé repülőig.
Ugyanakkor éppen ez a tökéletesre csiszolt stílus lesz a Curtiz egyik gyengesége is,
hiszen nem egyszer eluralkodik a tartalom felett, ilyenkor pedig leül a film. Az alkotók annyira beleszerelmesednek az ügyesen rekonstruált hangulatba, hogy elfelejtik előrevinni a cselekményt – a játékidő legalább 15-20 perccel hosszabb az ideálisnál. Szintén sokat rontanak az élményen a feleslegesen aktualizáló poénok, amelyek otromba és tolakodó módon szakítják meg a cselekményt – a vizualitás egységessége a humor esetében már nem mondható el (Trump és kerítés nélkül is működött volna a párhuzam a jelenünkkel). Ennek ellenére a Curtiz vagány film, amibe bele lehet feledkezni, azt pedig mindenképpen eléri, hogy kedvünk támadjon újranézni a Casablancát – amit egyébként a film előtt is érdemes megtenni, hiszen anélkül az utalások egy része könnyen elmehet mellettünk.
