Kritika

Büszkeség és kéjes ének – Cyrano

Joe Wright legújabb rendezése kosztümös musicalként adaptálja újra a francia költő, Cyrano szerelmi történetét. És bár a Cyrano ékköveként ott ragyog a címszereplő Peter Dinklage, a fantáziátlan és ódivatú musicalt ő sem tudja megmenteni.

A filmipar gyártástörténetéből kiindulva valószínűleg kevesen jósolták volna meg, hogy a kosztümös film, ami grandiózus díszleteiről és lehengerlő jelmezeiről ismert (ergo nagy költségvetésre „termett”), a televíziós-streaming közegben talál új otthonra – ld. a Nagy Katalin – A kezdetek, A Bridgerton család vagy a Viktória sikerét. Mindazonáltal a kosztümös filmek megmaradtak a díjszezonok szerencsehozó műfajának, erre nyújt példát A kedvenc és a Kisasszonyok elismertsége. Az ezredforduló után Joe Wright rengeteget tett a műfaj jó híréért, első filmje, a 2005-ös Büszkeség és balítélet megkerülhetetlen alkotássá vált. Wright több rendezésével visszatért a kosztümös romantikához, ezt a lajstromot bővíti a Cyrano is. Azonban

Véleményed van a cikkről vagy a filmről? Írd meg nekünk kommentben!

a Cyrano a habos-babos ruhákon túl a musical műfajába ékelődik be, dalra fakasztva érzelmektől túlcsorduló hőseit.

A végeredmény vegyes előjelű: húzóerőként Peter Dinklage brillírozik egy megérdemelt főszerepben, taszító erőként viszont egy olyan musicalt kell elviselnünk, amely zavarbaejtően ódivatú.

A XVII. századi francia költő, Cyrano de Bergerac, két és fél évszázaddal halála után vált széles körben ismertté, amikor Edmond Rostand – a költő életéből inspirálódva és azt fikcionalizálva – színpadi darabot írt. A Cyrano de Bergerac központi eleme egy plátóinak hitt szerelem, amit a költő elérhetetlen múzsája, Roxanne iránt érez. A mindenkori Cyrano tragédiája, hogy megbélyegezik rútsága, általában nagy orra miatt, épp ezért nem mer színt vallani a szeretett nő előtt. Wright rendezése Erica Schmidt 2018-as (musical)adaptációját viszi vászonra, az amerikai The National zenéjével, részben a színpadi verzió szereposztásával együtt.

Cyrano (Peter Dinklage) költő és Franciaországot szolgáló kadét, aki kardforgatásból és „szóforgatásból” is kiváló – szavai legalább olyan élesek, mint támadóihoz szegezett pengéje. Ám a kemény felszín lágy belsőt takar. Maga elől sem képes eltitkolni, hogy földöntúli szerelmet érez hű barátja, Roxanne (Haley Bennett) iránt. A gyönyörű Roxanne, miközben komolytalanul játszadozik egy arisztokrata kérőjével, első látásra beleszeret az ifjú kadétba, Christianba (Kelvin Harrison Jr.). Azonban a vonzó fizimiskán túl Roxanne szavakra, vágytól édes levelekre vágyik. Christian számára teljesíthetetlen a feladat, így a levélírás tisztségét Cyrano veszi át, aki végre őszintén megvallhatja szerelmét – más nevében.     

A 2018-as színpadi és 2021-es filmes változat legszembetűnőbb váltása az eredeti történethez képest, hogy

Cyrano rendhagyóságát, kiközösítéstől és elutasítástól való félelmét ezúttal nem egy csúnya orr, hanem a törpenövés határozza meg.

Napjainkban, a másság-diskurzusok viharos tengerén, ahol toleránsok és intoleránsok vívják harcaikat a különböző kisebbségek felett, egycsapásra relevánsabbá válik Cyrano története. Egyet hátralépve egyértelműnek látszik, hogy Dinklage alakítása – egy filmiparnak címzett – nyilatkozatként dekódolható. Annak kinyilatkoztatásaként, hogy egy kistermetű színész is elbírja a főszerep terhét, akár dalolva vagy kardot forgatva.

Ám Dinklage remek alakítása sem tudja leplezni, hogy a musicalre (és annak képi megjelenítésére, dramaturgiai elemeire) ráfért volna egy kiadós vérfrissítés.

Megdöbbentő, hogy az indie rock műfaj egyik jeles képviselője, a The National, hogyan juthatott el olyan szerzeményekhez és dalszövegekhez, amelyek ennyire felejthetőek és fantáziátlanok.

Egyetlen kivételbe, Cyrano nyitódalába kapaszkodhatunk, de egy jó dallal képtelenség átvészelni a több mint két órás játékidőt. Ami már nem a zenekar, hanem a forgatókönyvet és színdarabot jegyző Schmidt hibája, hogy a dalok gyakran megakasztják és nem előre viszik a cselekményt. A szerelmet és vágyat megéneklő dalok magas aránya egyhelyben topogást eredményez és a néző számára elidegenítő patetikusságot.

Az operatőr, Seamus McGarvey, engesztelésképp meleg színekbe és festői képekbe burkolja Szicília páratlan forgatási helyszíneit. Különösen az éjszakai jelenetek maradandóak bájos árnyjátékaival, melyek egy-egy pillanatra hatalmassá teszik a magányosan baktató címszereplőt. A musical-élményhez ellenben McGarvey sem tud (képileg) hozzátenni, az a kinetikus pezsgés, ami például a Kaliforniai álmot az egekbe emelte, nyomokban sem lelhető fel Wright filmjében.

A Cyrano felütésében találóan legitimizálta önmagát és Wright rendezésének hála Dinklage-nek volt alkalma bizonyítania szerteágazó tehetségét. Évszázados igazság maradt az is, hogy a büszkeség – pontosabban a visszautasítástól való félelem – megeszi a lelket. A fals hangok mégsem hagyják nyugodni a nézőt. Wright az aktuális korszellem mentén kormányozza filmjét (ez látszik a szereposztáson), rendezésének iróniája, hogy musicalje képtelen újítani és kilépni a lejárt szavatosságú, régi szabványokból. Így a Cyrano végül nem lett több egy fiók alján lapuló, elfáradt szerelmeslevélnél.

A Cyrano tervezett hazai mozis bemutatója: 2022. április 21.

Farkas Boglárka Angéla

Farkas Boglárka Angéla a kolozsvári Sapientia EMTE fotó-film-média szakán végzett 2019-ben. Jelenleg a Sapientia mesterszakán filmtudományt hallgat, valamint a Babeș-Bolyai Tudományegyetem alkalmazott médiatudományok mesterszakán tanul. Írásai a ’tekercsen kívül a Filmtetten is megjelennek. Szereti a szerzői és az indie filmeket, továbbá nagy rajongója a coming-of-age történeteknek és a látványon túlmutató sci-fiknek.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!

Podcast

Hirdetés

Hirdetés