Kritika

Egy véget nem ért háború kísértetei – Az 5 bajtárs

da 5 bloods az 5 bajtárs

Spike Lee legújabb, Netflixen debütáló nagyjátékfilmje, Az 5 bajtárs (Da 5 Bloods) nem egy újabb vietnámi háborús mozi a sok közül, hanem egy nagyszabású, posztmodern alkotás a háború pillangóhatásáról. Arról, hogy a résztvevők számára soha nincs vége a háborúnak, ha kell évtizedek múlva is felizzanak a rossz emlékek.

Vannak filmrendezők, akik kockázatmentes, könnyen fogyasztható alkotásokból építik fel karrierjüket. Egyszerű történeteiket megnézi az ember egy délután, jól szórakozik rajta, majd másnapra el is felejti. Spike Lee viszont nem tartozik ezen rendezők közé. Ő már a 80-as években közösségi finanszírozással forgatta le első filmjét, és a mai digitális, Amazon-Netflix érában is ugyanaz az öntörvényű és önálló hangú alkotó maradt, aki rendületlenül kerülgeti az összes akadályt, amit a hollywoodi mainstream elé gurít.

Lee lassan 40 éves pályafutása alatt teljes joggal vált az afroamerikai közösség társadalmi-szociális küzdelmeinek legfőbb filmes krónikásává és szószólójává. Főbb érdeklődési területei közé tartozik: a fekete identitástudat megragadása, az amerikai társadalmi rétegek közötti viszonyok ábrázolása, a rasszizmus és fajgyűlölet vizsgálata (hol rendszer-, hol egyéni, hol történelmi szinten), a városi szegénység és magára hagyatottság megmutatása.

Állandó témáit pedig harcias, sokszor aktivista hangnemben, fanyar humorral és erősen stilizált képi világgal tálalja.

Stílusával nem komfortba kíván helyezni, hanem abból kirugdosni, a szemeket fölnyitni, az igazságtalanságokra rávilágítani. Tegye azt filmes, dokumentumfilmes vagy egyéb formában, Spike Lee hangneme összetéveszthetetlen, életműve ugyanakkor eklektikus és változatos. A klasszikus dráma ugyanúgy megfér benne, mint a romantikus film (Nola Darling), a thriller (A belső ember), az életrajzi eposz (Malcolm X), a musical (Chi-Raq) vagy a háborús film (Miracle at St. Anna). Alkotói hitvallása szerint ezeknek a műfajoknak nemcsak angolszász szereplői lehetnek, és Lee gondoskodik is arról,  hogy a feketék történetei is nagyközönség elé jussanak.

Az 5 bajtárs nyitójelenete rögvest érvényre is juttatja a rendező küldetéstudatát: a vietnámi háború véres eseményeit, valamint a 60-as, 70-es évek polgárjogi küzdelmeit erőteljes, pergő képsorokban megmutató montázs olyasvalami, ami sok filmből ismerős lehet. De Lee filmjében a képek középpontjában a feketék állnak. A fekete katonák, akik százezrével mentek Vietnámba meghalni, a polgárjogi harcosok, akiket agyba-főbe vertek a tüntetéseken. Őket látjuk a régi filmkockákon, fényképeken, mielőtt a jelenbe vágnánk, ahol négy öreg vietnámi veterán találkozik egy szálloda közepén. Nem kell sok, hogy tudjuk, évtizedes barátságot és évtizedes terheteket hordozó férfiakat látunk, akik sok mindent megéltek.

Paul (Delroy Lindo), Otis (Clarke Peters), Eddie (Norm Lewis) és Melvin (Isiah Withlock Jr.) egykor egy osztagként szolgáltak vezetőjük és mentoruk, Norman (Chadwick Boseman) alatt.

Testvérek voltak harcban, vérben, becsületben.

Norman a harcok során meghalt. Négy hátramaradt, öreg veterán pedig úgy dönt, hogy évtizedekkel később visszatérnek Vietnámba elhozni Norman maradványait, hogy megadják neki a végtisztességet. De persze nemcsak emiatt mennek, hanem azért a több tonna aranyért is, amit egy küldetés során őriztek és elástak. Arany és gazdagság, ami elégtétel lehet számukra a számos éven át hurcolt traumáért. Arany és gazdagság, ami viszont nemcsak őket érdekelheti. A dzsungel, amit annyi éve hátrahagytak, bőven tartalmaz elég veszedelmet, ráadásul a véletlen folytán még Paul fia, David (Jonathan Majors) is melléjük csapódik, aki apjával való elhidegült viszonyát is próbálja helyrehozni.

Első ránézésre Az 5 bajtárs meglepően konvencionális, közönségbarát, majdnem hogy hollywoodi filmnek tűnhet Lee legtöbb alkotásához képest. Egy izgalmas, kincskeresős kalandfilm, egzotikus helyszínnel, megfűszerezve egy kis vietnámi háborús háttérrel. A Sierra Madre kincse fekete változata, egy koncepció, amit könnyen el lehet adni a producereknek (jelen esetben a Netflixnek). Ráadásul még csak nem is csalja el azokat az elvárásokat, amiket egy ilyen filmtől kíván az ember. Van benne felfedezés és kincs, vannak rosszfiúk, izgalmak és akció. De Az 5 bajtárs jóval okosabb és rétegzettebb annál, hogy csak egy sima műfaji ujjgyakorlat legyen. A részletek azok, ahol elválik a homok a víztől, és meglátja az ember Spike Lee keze nyomát.

A géppuskaszerűen pergő, sokszor nyílt politikai üzenetet hordozó montázsok, a jelenkor és a háborús emlékek közötti, dinamikus képarány-váltások, az erőteljes, sokszor kifejezetten lírai képi világ (micsoda kontraszt ez egy ilyen filmnél) már erősen jelzik Lee jelenlétét, de a remekül kidolgozott forgatókönyv és a rendezés viszi igazán a prímet. Nagyon sok műfajjal, témával és karakterszállal zsonglőrködik Az 5 bajtárs, ami esetenként már-már kaotikusnak is tűnhet, de Lee biztos keze mégis egyben tartja az egészet.

Nemcsak egy háborús kalandfilmet látunk, hanem egy meglepően erőteljes és drámai karaktertanulmányt is a háború borzalmainak utóhatásáról.

Azokról a ki nem mondott testi-lelki sebekről, amiket feldolgozhatatlanul, örök időkre magával visz az ember. Amiket a legkisebb dolgok is újra feltéphetnek, amik egymás ellen fordíthatnak társakat és barátokat, apákat és fiúkat, vietnámit és amerikait. Újra és újra.

Pontosan ez az, ami kiemeli Lee filmjét a nagy többségből, ahogy szépen, okosan, nem harsányan, de nagyon tudatosan adagolja a tőle megszokott társadalomkritikát, szociális érzékenységet és komplex ábrázolásmódot egy papíron egyszerű történetbe. A poszttraumás stresszt és a fekete bőrű veteránok hátrahagyottságát, a háborús vérengzések elfojtott, de parázson izzó indulatait. Az örökséget, amit egy háborús konfliktus hátrahagy, és a kérdést, hogy mihez tud ezzel kezdeni a következő generáció (akit szimbolikusan David képvisel). Képesek vagyunk-e a megbocsátásra, a továbblépésre, a békére?

A komplex belső tartalmat nemcsak a politikai áthallásokkal éri el Lee, hanem gyönyörűen megírt karakterívekkel is, amik által ezek a meggyötört öregemberek szembesülnek saját hibáikkal, keserű élményeikkel, és a maguk módján meglelik a lelki békét. Az önfeláldozás, a szeretet és a testvéri törődés sokszor ki nem mondott gesztusai által.

A legérdekesebb mindenképp Paul figurája, aki egy Trump-párti, kiszámíthatatlan, két lábon járó, időzített bomba.

Egy emberre egyre kevésbé hasonlító roncs, akit szétforgácsolt az erőszak emléke, az élethosszig hurcolt bűntudat, akit magára hagyott az országa, a fia, mindenkije. Viszont a dzsungel mélyén pillanatok alatt kijön belőle a túlélésre és harcra képzett tömeggyilkos. Hol félelmetes harcos és kíméletlen zsarnok, hol szánni való áldozat. Ráadásul Delroy Lindo elképesztően autentikus alakítása csak még emlékezetesebbé teszi ezt a sokrétű karaktert.

A történelmi perspektívák és az okos aktuálpolitikai kiszólások mellett azonban Spike Lee nem felejti el, hogy tulajdonképp milyen filmet nézünk. Az 5 bajtárs nemcsak hosszában (154 perc), de képi világban (Newton Thomas Siegel operatőri munkája tanítani való) és hangulatban is megidézi azokat a klasszikus, valóban epikus hollywoodi kalandfilmeket (A piszkos tizenkettő, Híd a Kwai folyón), amiket még gyerekként láttunk. A műfaji tisztelgésre pedig még rá is tesznek egy lapáttal Lee kedvenc zeneszerzőjének (Terence Blanchard) a hősies, érzelmes taktusai – megjegyzendő, hogy sokkal közelebb állnak James Horner szívdobogtató, szimfonikus muzsikájához, mint amire számítanánk.

Ráadásul hiába vannak jelen azok a cinikus, fanyar humorú dialógusok, amik egy Spike Lee film alapját képezik,

ha van valami, amit nem vesz félvállról a rendező, akkor az az erőszakábrázolás.

Kíméletlen, sokszor sokkoló hirtelenséggel csap le a halál. A visszaemlékező csatajelenetekben és a jelenkori összecsapásokban is érezzük a becsapódó golyók súlyát, a fájdalmat. A harcban nincs helye iróniának, Lee akciószekvenciái nem kidogozottak vagy elegánsak, hanem nyersek, brutálisak, gyorsak. Utóhatásuk azonban ólomsúllyal határozzák meg hőseink minden további cselekedetét.

Az 5 bajtárs egy kiváló, humoros, szórakoztató, ugyanakkor megrendítő, bátor és kompromisszummentes mozi, amire érzésem szerint joggal fognak a Spike Lee életmű egyik kiemelkedő darabjaként hivatkozni. Ravasz műfaji csavar, sokrétegű, összetett és kifejezetten provokatív, a megszokott sémák mögé rejti a mélyebb tartalmat. A vietnámi háborús tematika ellenére végig érződik Lee jogos dühe az amerikai intervencionizmus és hatalmi brutalitás ellen, ami nemcsak más népeket, de saját fiait is megnyomorítja. És most, amikor pont az utóbbi ellen tüntet egész Amerika bőrszíntől függetlenül, abszolút relevánsnak lehet érezni Az 5 bajtárs­at és Lee korábbi filmjeit is.

A film a Netflixen látható.

Avatar

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya