Konformizmus és unalom – ide puhult Ron Howard Robert Langdon sorozata. A direktor az egész kellemes A Da Vinci-kód és a nézhető Agyalok és démonok után az egyik legbátrabb Dan Brown regényből, az Infernóból ócska hollywoodi iparosterméket kreált David Koepp forgatókönyvíró hathatós segítségével.
Nagyon vártam Robert Langdon (Tom Hanks) legújabb kalandját, mert az egyébként főleg stilisztikai okoknál fogva halálosan idegesítő regény rendkívül bátor és szokatlan végkifejletével igencsak új irányt adhatott volna a filmsorozatnak is.
Az utóbbi években néhány üdítő kivételtől eltekintve Hollywood nem sok eredeti történetet tudott felmutatni: remake-ek, rebootok, folytatások – ez jut a nézőnek, aki nem véletlenül menekül az innováció és a filmes forradalom főnixként újjáéledő platformjához, a televízióhoz. Az álomgyárnak nem sok reménye maradt, eredeti forgatókönyvek híján adaptációkkal tartja fent az érdeklődést – nem lenne ez rossz irány, ha az alkotók megtartanák azt a friss erőt, amit a könyv adhat, és nem cserélnék unalomig ismert panelekre.
Ez utóbbi történt most. Dan Brown nem egy George R. R. Martin. Történetei minden csavarosságuk ellenére kiszámíthatóak, mindeddig nem okoztak igazi meglepetést – az Infernóval azonban a szerző képes volt bedobni egy olyan csavart, ami által komoly kritikát fogalmazott meg az emberiséggel szemben. Ki tudja, Ron Howard talán optimistább az írónál – vagy egyszerűen csak gyáva, és a cirkusz kedvéért, ami ugye jár a népnek, feláldozta a regény egyetlen igazán értékelhető elemét.
Nehéz ettől eltekintve értékelni a filmet. Akinek tetszett az előző két film – és nem olvasta a regényt –, talán az újabb kalanddal sem lesz elégedetlen. Landgon, aki memóriáját vesztve ébred Firenzében, megint keresztülszeli Európát, szételemez egy csomó műemléket, társául szegődik egy csinos kislány (Felicity Jones) és a végén, itt a spoiler helye, megmenti a világot. Természetesen nyomában egy csomó ember és szervezet, ami csak arra jó, hogy Omar Sy, Sidse Babett Knudsen és Irrfan Khan neve is felkerülhessen a stáblistára. Ami engem illet, nem fogott meg a hajsza, láttuk ezt már pont elégszer, semmi igazán izgalmasat nem hoz a történet, ami ráadásul a színészeknek sem ad igazi kibontakozási lehetőséget. Az egyetlen valamire való néznivaló Langdon amnéziája, Salvatore Totino operatőr szépen játszik a képekkel, ügyesen keveri az információkat és a hallucinációkat, hogy végül a nézővel is úgy foroghasson a világ, mint a professzorral. Ennél nagyobb zavarodottság azonban nem lesz úrrá rajtunk – pedig az eredeti könyv célja, azt hiszem, pont a gondolatébresztés lett volna. Hát ez most nem fenyeget…
