Thomas Vinterberg a Távol a világ zajától amerikai kitérője után ismét hazatért, hogy A vadászatban már bevált társszerzőjével, az Egy háborút is jegyző Tobias Lindholmmal saját gyermekkori élményeit vigye vászonra. Talán a személyes érintettség okán az Arany Medvére jelölt A kommuna igen érzelgősre sikeredett.
A hetvenes években járunk, Dániában. Erik (döbbenetes, hogy Ulrich Thomsennek mennyi arca van!) hatalmas házat örököl. Felesége, Anna (Trine Dyrholm) rábeszéli, hívják meg barátaikat és éljenek kommunában. A tömeg eltávolítja egymástól a családtagokat, így a férfi Emmánál (Helene Reingaard Neumann) keres vigasztalást. Amikor a dolgok komolyra fordulnak köztük, Erik mindent bevall feleségének, aki máris tudja a megoldást: a szerető is költözzön be közéjük.
Már ennyiből is látszik, hogy Vinterberg ismét kísérletezik, méghozzá a megszokott terepén: megint egy szűk kisközösségben vizsgálódik, ahogy azt tette már annyiszor. A Távol a világ zajától egy isten háta mögötti angol falu legszebb lányának szerelmi életét boncolgatta, A vadászat a tömeghisztéria és a birkaszellem természetét vette górcső alá, a Submarino és a Születésnap pedig – csakúgy ahogy a mostani darab is – a családot választotta terepéül. A kutatás most is nagyon izgalmas, a szerzőpáros kérdésfelvetése több mint elgondolkodtató, A kommunában mérlegre kerül a hagyományos családmodelltől kezdve a klasszikus férfi-női szerepeken és a gyereknevelésen át a karrierig minden.
A történet nagyon sok lehetőséget rejt: lehet ebből könnyed vígjátékot, idegőrlő drámát, de akár vérfagyasztó thrillert is forgatni. Vinterberg kicsit mindent akart, és ez a film egyik legnagyobb gyengesége. Indokolatlanul váltogatják egymást a szinte nevetnivaló életképek és az intellektuális csatározások, és néha az események szinte félelmetes fordulatot vesznek. A néző sodródik a hangulatokkal, amit elsősorban a zene teremt meg: már a film elején baljós hangok lengik be a házat, amit aztán néhány perccel később vidám hetvenes évekbeli slágerekre vágott montázs feledtet. A Fons Merkies válogatta muzsika összezavarja a nézőt, aki a film végére sem érti, mit is látott pontosan.
A furcsa hangulatingadozásokat szélsőséges jelenetek kísérnek: mintha az alkotók mindenre rájátszanának kicsit – eltúlzott a lazaság, eltúlzott a dráma. Már-már a szappanoperák világát idézik ezek a vadhajtások. Az egész film alatt azt éreztem, kilóg a lóláb, maníros és túlhajszolt a játék, amire egyébként – el kell ismerjem, teljes joggal – kapott Ezüst Medvét Trine Dyrholm. Akkor mégis hol a hiba? A valóságban nem csendülnek fel a vonósok, ha fáj, és nem is pörög egy mindent felejtető bakelit, ha éppen bejön az élet. Hogy felesleges realizmust elvárni, pláne egy olyan direktortól, aki megannyiszor bizonyította már, hogy hajlamos a szentimentalizmusra?
Thomas Vinterberg, a Dogma-mozgalom atyja A vadászat, és természetes jóval korábban a Születésnap esetében is képes volt patikamérlegen mért szenvtelenséggel ábrázolni az eseményeket – ez a távolság tette a filmeket mesterművé: az alkotók nem ítélkeztek és nem manipuláltak, csak jó természettudósként megmutatták, mit tesz az emberrel a hazugság, a gyanú, a szorongás vagy az erőszak. Úgy érzem, A kommunát is erősebb filmmé emelte volna, ha Vinterberg nem enged a csábításnak és megtartja azt a bizonyos három lépést. Úgy tűnik az amerikás kitérő és Thomas Hardy szépséges romantikája nem múlt el nyom nélkül: Vinterberg ismét megvillantotta érzékeny oldalát, de ami jól állt az angol vidéken, furcsán idegenként és néhol már önmaga paródiájaként hat Koppenhágában…
