Kritika

Én és a nagyon veszélyes hang a fejemben – Daniel Isn’t Real

Sok horrorfilm megelégszik azzal, hogy a klasszikus, őrült gyilkos kontra áldozatok felállást mutatja meg ezredjére is. A Daniel Isn’t Real első látásra azonban érdekesebbnek tűnik, hiszen egy széteső lelkiállapotot akar empátiát keltő átéléssel ábrázolni, de vajon az okos koncepció és az egyedi látvány mögött van tényleges tartalom?

A mentális betegségek megjelenése Hollywoodban és azon belül, a horror műfajában, már jó ideje viták kereszttüzében áll. A meghasadt személyiséggel, depresszióval, skizofréniával küzdő emberek régóta jelen vannak a filmvásznon, de szinte kizárólag ártatlanokat lekaszaboló, eszelősen tomboló sorozatgyilkosokként. Tekintve, hogy John Carpenter úttörőnek számító Halloweenje 1978-ban jött ki, akár évtizedes viszonylatban is lehetne vizsgálni, hogy

vajon a slasher mennyire játszott szerepet a mentálhigiénés problémákkal küszködő emberek stigmatizálásában.

Adam Egypt Mortimer második nagyjátékfilmje a Daniel Isn’t Real első látásra egy komoly kísérletnek tűnik arra, hogy egy filmes komolysággal, némi empátiával és ésszel nyúljon ehhez az érzékeny témához, de végül Mortimer is ugyanazokba a csapdákba lép bele, mint megannyi rendezőtársa.

A Daniel Isn’t Real főhőse Luke (Miles Robbins) nem tartozik az egyszerű életűek közé: kisgyerekként szemtanúja volt egy véres tömeggyilkosságnak, ráadásul mentálisan beteg, gyógyszerfüggő édesanyja Claire (Mary Stuart Masterson) próbálta nevelni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. A csöndes és visszahúzódó egyetemista fiú szemei előtt egy nap megjelenik gyerekkori képzeletbeli barátja Daniel (Patrick Schwarzenegger), akit egykoron elméje legmélyére sikerült zárnia. Daniel vagány, nagydumás, minden, ami Luke nem. Daniel eleinte úgy tűnik segíteni akar Luke-nak: sikeres teszteket írni, becsajozni, fotós képzelőerejét kitágítani. Viszont Luke egyre inkább azt kezdi érezni, hogy Daniel uralkodik fölötte, az általa irányított cselekedetek pedig egyre inkább eldurvulnak.

Teste és elméje hamarosan csatatérré változik jó és rossz énje között.

A Daniel Isn’t Real meglehetősen vadul és keményen kezd (a lövöldözés képsoraival), hogy aztán szépen belassuljon és egy alapvetően karaktercentrikus és ígéretes pszichodráma/thriller képe rajzolódjon ki előttünk. A film első fele még teljesen a realitás talaján marad, a felszín alatt bugyogó, de teljesen nyilvánvaló feszültséggel, ami leginkább Luke és Daniel ambivalens viszonyára épít. Sokáig pedig maga a film se kívánja felfedni, hogy Luke egyre inkább eltorzuló személyisége és brutalitása már egy régóta benne lappangó őrület burjánzása vagy Daniel valóban egy különálló entitás, aki időnként átveszi felette a hatalmat. A két lehetőség közül inkább az első felé kacsintgat a film, de aztán az író/rendező Adam Egypt Mortimer vadul elrántja a kormányt a másik irányba, hangvételben és stílusban is.

Fejest ugrunk a teljesen kontrollálhatatlan őrületbe, amiben vad víziók, gyomorforgató testhorror-szekvenciák és vadul kavargó, pszichedelikus színek kavarodnak egymásba, az addig visszafogott színészi játék átmegy a teljes túljátszásba (amiben leginkább az amúgy is látványosan grimaszoló, gonosz ént játszó Schwarzenegger jeleskedik). És ezzel a mentális betegségek és a „mit jelent igazi férfinak lenni”-kérdés árnyalt ábrázolására tett kísérlet gyakorlatilag teljes egészében megy a kukába, csak azért, hogy Mortimer minél látványosabban idézze a Jákob lajtorjáját és a Mandy-t. Ami meg persze hozza magával a kérdést,

hogyha úgyis elszállt, pszichedelikus trancsírhorrorba torkollik az egész, akkor meg minek volt a sok komolykodás az elején?

Itt rejlik a Daniel Isn’t Real talán legnagyobb problémája, a film két teljesen különálló stílusú része gyakorlatilag kiüti egymást. Akik már eleve vérben és belsőségekben úszó slasher/splatter horrort várnak, azokat untatni fogja a lassú és inkább a fojtogató atmoszférára építkező felvezetés. Viszont akik hozzám hasonlóan ezt élvezték, azok számára szinte arcul csapásként jön le az a teljes fékevesztettség és B-filmes trash beütés, ami az utolsó fél órát eluralja. És bár hozzá kell tenni, hogy Mortimernek van némi érzéke a vizualitáshoz, neonfényes, erős szín- és fénykontrasztokkal dolgozó, dübörgő szinti zenével támadó stílusa korántsem eredeti. Sőt, akár még egy másodszintű epigonként is értelmezhető, mert rendezése nem merészkedik olyan extrém végletekbe, mint Panos Cosmatos, de nem is olyan okos, mint David Robert Mitchell (Valami követ) vagy Adam Wingard (The Guest).

Sőt, sokszor egyenesen otromba és a film kárára villogtat, alávágva annak a feszültségnek, amit jeleneteken keresztül kiépített. Hiába az amúgy jól alakító színészek, az egészségesen CGI-mentes maszkok és trükkök, meg a helyenként valóban ötletes megoldások (pl. a Luke és Daniel közötti kardpárbaj motívuma, amit gyerekként még seprűvel, felnőttként viszont már igazi pengével vívnak meg), a Daniel Isn’t Real a két-szék-között-a-padlóra látványos esete. Egyben lecke minden jövőbeli filmesnek, hogy érdemes már a forgatás előtt eldönteni, hogy pontosan mit is akarunk mondani, kinek és miként, nem pedig a vágószoba sötétjében összepacsmagolni valamit.

Avatar

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

Kilépve a karanténból, de még annak hatása alatt elkészítettük a VLOGtekercs Romantika és nevetés listáját! 12 olyan vígjátékot és-vagy romantikus filmet listáztunk nektek, amit azoknak is látniuk kell, akiket egyébként hidegen hagy valamelyik műfaj. Az egy tucat film között van tinikomédia, animációs film, kicsit alpári, vagy éppen visszafogottabb, de egészen abszurd mozi is, hogy az egész család kedvére válogathasson. Igyekeztünk az elmúlt húsz év filmterméséből válogatni, de volt néhány klasszikus darab, amit annyira a szeretünk, hogy muszáj volt feltennünk a listára. Ráadásul arra is figyeltünk, hogy mindegyik filmet megtaláljátok valamelyik hazai streaming-szolgáltatón!

Inkább elolvasnád?

 

  • Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor
  • Vágó: Nagy Tibor
  • Főcím: Gyenes Dániel
  • Projektvezető: Nagy Tibor
  • Producer: Molnár Kata Orsolya