Kritika

13 hónap rabság – Daniel

Niels Arden Oplev a húszas évei közepén járó fotóriporter, Daniel Rye igaz történetét dolgozta fel, aki 13 hónapot töltött Szíriában túszként. A film Daniel túlélésért vívott harcával és az ISIS kíméletlen módszereinek bemutatásával párhuzamosan a fiú családját is nyomon követi, akik a váltságdíj megszerzéséért folytatják saját, kétségbeesett csatájukat.

Oplev, A tetovált lány rendezője az elsősorban színészként ismert Anders W. Berthelsennel (Bor, tangó, kapufa; Csak egy szerelmesfilm) karöltve vitték vászonra Daniel Rye történetét. A film alapjául Puk Damsgård könyve szolgált, amelyből a forgatókönyvet Dánia egyik legelismertebb rendező-forgatőkönyvírója, Anders Thomas Jensen írta. Ő felelt többek között a Férfiak és csirkék, a Zöld hentesek és az Ádám almái című, erős gyomrot igénylő, groteszk és tragikomikus alkotásokért, amelyek megkívánják, hogy agyunkat másfél-két órára átállítsuk valamiféle bizarr és valóságtól elrugaszkodott gondolkodásmódra. Ezúttal viszont Jensen merőben új vizekre evezett.

Daniel Rye egyszerre emberi és embertelenül kegyetlen története megkívánja a valósághű, felhígítatlan ábrázolásmódot.

Ez pedig Oplev, Berthelsen és Jensen triumvirátusának sikerült is. Fontos szerepe volt ebben Esben Smednek is, aki a címszerepben nyújtott alakításával egy csapásra felhívta magára a filmvilág figyelmét.

Daniel Rye eredetileg tornásznak készült, hat éven át edzett egy világversenyre, amelyre végül sérülése miatt nem mehetett el, és sportolói álmáról egy életre le kellett mondania. Mivel a fotózás már korábban is érdekelte, úgy dönt, beáll fotósasszisztensnek. Főnöke pedig azonnal bedobja a mélyvízbe: haditudósítóként elküldi Szomáliába. Daniel gondolkodás nélkül, ugyanakkor felkészületlenül, hely -és nyelvismeret híján fogadja el az ajánlatot, valamiféle romantikus képpel a fejében, amely szerint valamivel távolabb a gyilkosságok és mészárlások gócpontjától, rá leselkedő veszély nélkül örökítheti meg az ott élő civilek életét.

Éppen ezzel a naivitással megy 2013-ban második állomására, Szíriába, ahol viszont már arcon csapja az ott uralkodó valóság.

Nagyjából 2-3 fotó elkattintása után rövidesen kémnek kiáltják ki, elfogják és túszul ejtik.

Ekkor indul el a felfoghatatlan rémálom. Oplev kendőzetlenül mutatja be nem csupán az ISIS válogatott kínzómódszereit, de annak vallási-kulturális elveken alapuló gondolkodásmódját is. Erre példa, mikor Daniel családja a megszabott 750 ezer eurós váltságdíj helyett a nehezen összekapart 250 ezer eurót ajánlja fel fiuk kiszabadításáért. Ez felbőszíti és még brutálisabb eszközök bevetésére sarkallja a túszejtőket, mivel

„a megszabott váltságdíjnál kisebb összeg felajánlása sérti a Próféciát”.

A családot éppen az ilyen, két világ között fennálló hatalmas kulturális és mentalitásbeli különbségek miatt egy volt katona, Arthur segíti (akit a társrendező Berthelsen alakít). Egyfelől közvetít a terrorszervezet vezetője és a család között, másfelől utóbbi „tanácsadójának” szerepét tölti be. Kiköti például, hogy nem szivároghat ki, mi történt Daniellel, és semmiképpen nem vonható be a média, mivel ezek a lépések csökkentenék a férfi túlélési esélyeit.

Ez az a harmadik szál, amelyen keresztül, csúnyán szólva, a túszejtés üzleti részébe is betekintést nyújt a film. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen helyzetben a politika óriási szerepet játszik – Dánia nem tárgyal terroristákkal, ennélfogva nem fizet váltságdíjat túszul ejtett állampolgáraiért. Ennek erkölcsi oldalát is megpendíti a film, több szemszögből: átérezzük a család nézőpontját, akik cserbenhagyva érzik magukat, hiszen kormányuk elhatárolódik az ügytől. Ugyanakkor ott van az érme másik oldala is:

ha a terrorszervezetek tudják, mely országok fizetnek váltságdíjat, abból könnyen üzletet csinálhatnak.

A további vonulata pedig a kérdésnek, hogy egy ilyen helyzetben, bármilyen cél is vezérli a váltságdíj kifizetőjét (akár magánembereket, akár cégeket, akár az államot), ezzel akarva-akaratlan egy terrorszervezetet támogatnak anyagilag.

Nyilvánvalóan mindezzel a túszejtők is tisztában vannak, így ez is meghatározza, hogy az egyes túszokat milyen mértékben kínozzák és pécézik ki maguknak. Részben épp emiatt Daniel mellett kulcsfontosságú szerepet kap egy amerikai újságíró is, a túszejtők legfőbb célpontjává váló James Foley (Toby Kebbell). Sokaknak csenghet ismerősen ez a név.

A férfit 2014-ben végezték ki Szíriában, amit az ISIS videóra is vett.

Az Amerikának szánt üzenetet elterjesztették a neten, ami az egész világon egy pillanat alatt végigsöpört. Foley történetéről 2016-ban készült egy dokumentumfilm Jim: The James Foley Story címmel. Ám Oplevék filmje kapcsán azért is fontos a szerepe, mert Daniel Rye és ő barátságot kötöttek rabságuk alatt, amiről nem túlzás állítani, hogy bezártságuk során életmentő hatással volt mindkettejükre. Foley természetéből fakadó optimizmusával és saját készítésű sakktáblájával igyekezett cellatársait szórakoztatni, míg Daniel testnevelést tartott a túszoknak, ezzel napi rutint bevezetve kilátástalan mindennapjaikba, elkerülendő a teljes megőrülést.

A film harsányságtól mentesen, érzékenyen, mégis szépítés nélkül mutatja be, hogy az emberi psziché elképesztő körülményekhez képes igazodni ugyan, de a megbolondulás különböző formái elkerülhetetlenek egy ilyen helyzetben. A Daniel több szálon keresztül, több nézőpontot vonultat fel, így nem válik fekete-fehérré a történetmesélés.

Ez pedig különösen becsülendő annak fényében, hogy egy ISIS-t középpontba helyező filmről nagyon nehéz nem gyűlöletfilmet készíteni.

Itt viszont megértjük a dán kormány álláspontját, az érintett családot, Arthuron keresztül pedig érthetővé válik a lefizetések rendszere. Ráadásul magát Danielt sem tévedhetetlen hősként állítja be a film; habár mindvégig adott a légkör, hogy együttérezzünk vele, megmutatja, hogy az átlagos európai srác számára egészen Szíriába utazásáig háborítatlan és kényelmes nyugat-európai élete volt a normális és magától értetődő, amellyel mégsem volt megelégedve. A film elején egy, a barátnőjével folytatott beszélgetésében elhangzik: „Befejezzük a sulit, munkát találunk, gyerekünk lesz, csináljuk a dolgunkat, majd nyugdíjba megyünk, aztán meghalunk. Ez így eléggé szarul hangzik.”

A film zseniálisan oldja meg, hogy a párbeszéd elhangzása után kevéssel, óriási kontrasztként kerülünk bele az unalmasnak ítélt kényelmes életből a háborús övezetbe, ebbe a teljesen felfordult, kegyetlen és saját felfogásunk szerint felfoghatatlan világba. Így a film anélkül, hogy főszereplőjét elítélné (sőt, folyamatosan megteremti a vele való azonosulás lehetőségét), az általa képviselt naiv gondolkodásmódot is kritizálja, tükröt tartva ezzel a nézők elé.

Németh Míra

Németh Míra 2019-ben csatlakozott a Filmtekercs csapatához. Miután látta az Amélie csodálatos élete című filmet, 12 évesen döntött úgy, hogy filmekkel akar foglalkozni. Azóta „mindenevő”: szerzői filmeket, blockbustereket, dokumentumfilmeket egyaránt szívesen fogyaszt, különösen kedveli a sajátos rendezői szemléletet, az abszurd humort és a társadalomkritikát a filmekben.