Kritika

A hidegtál, a tolakodó nagynénik, és a meglepetés sugar daddy – Danielle és a süvet

Most, hogy mindenki kiheverte a nagy karácsonyi ünneplést, a sok-sok családi összejövetelt, ideje belevetnünk magunkat egy igazán embert próbáló vendégségbe. De nem kell (annyira) félni: a Danielle és a süvet (Shiva Baby) alkotógárdája értő kézzel, remek humorral kalauzol végig rajta.

Vannak a körömrágós horrorfilmek, vannak a feszült thrillerek, és aztán van az az alzsáner, amit én csak pánikrohamfilmnek nevezek. A pánikrohamfilm át tud ívelni műfajokon, lehet vígjáték, kamaradráma vagy akár sci-fi, közös jellemzője, hogy szorosan rátapadunk egy főszereplőre, aki egyik szorult helyzetből sodródik a másik (még szorultabb) helyzetbe, rendszerint közel valós időben, hogy véletlenül se tudjunk szabadulni a szorongatottság érzetéből, és mindeközben még vagy a saját életét, vagy a körülötte lévőkét tönkreteszi. A klasszikusok közül ide sorolhatjuk John Cassavetes egyes műveit vagy mondjuk a Kánikulai délutánt, a közelmúltból pedig a Her Smellt, az Eksztázist vagy a Csiszolatlan gyémántot.

A pánikrohamfilmek lényege, hogy pánikroham szintű fizikai reakciót váltanak ki a nézőből, ami szerencsés esetben maradandó filmélményt eredményez, de könnyen lehet, hogy tíz perc után menekülésre késztet. Én speciel imádom, ha egy film torkon ragad és a stáblistáig nem enged a szorításon, de

a Danielle és a süvet több olyan nagy előnnyel rendelkezik, ami miatt még a filmes pánikroham-élményektől ódzkodó nézőtársaknak is viszonylag bátran ajánlható.

Egyrészt, alapvetően vígjátékról van szó, ami inkább a feszült szituációkból fakadó kínos humort helyezi előtérbe, mintsem életveszélyes konfliktusokat vagy mérgező, bántalmazó viselkedésmintákat. Akár tévedések vígjátékának, neurotikus bohózatnak is felcímkézhető: egy fiatal, a nagybetűs élet kapujában tébláboló zsidó lány, Danielle (Rachel Sennott) részt vesz a szüleivel egy halotti toron, ahol belebotlik a sugar daddyjébe (Danny Deferrari), és igencsak kellemetlen felfedezéseket tesz róla – például, hogy van felesége és kisbabája.

Danielle erre a nem várt fejleményre egyszerre próbál meneküléssel és passzív-agresszív támadással válaszolni, azonban menekülni lehetetlen az egy helyszínen, egy szűkös családi házban összesereglő rokonok, ismerősök és kotnyeleskedő ismeretlenek szeme és megjegyzései elől, a félresikerülő támadások pedig csak lejjebb lökik Danielle-t a spirálban.

A saját nyolc perces vizsgafilmjét nagyjátékfilmmé duzzasztó Emma Seligman bevet minden eszközt arra, hogy átérezzük a vendégsereg fojtogató nyomasztását. Megszűnik Danielle személyes tere, minden „nagynéni” kényelmetlen kérdésekkel bombázza, miért vagy ilyen sovány, nem eszel eleget, mit dolgozol, ja, hogy tanulsz, hogy micsodát, genderelmélet, és abból meg lehet élni, mik a terveid a jövőre, ettél ma már, van barátod, férjjelölt, és akkor ott bömböl a sarokban annak a csávónak az újszülött kisbabája, akivel alig pár órája lefeküdtél.

A kamera közelikkel, torzult optikákkal, vagy épp túlzsúfolt kompozíciókkal fokozza a klausztrofób hatást, amelyben lépni-látni nem lehet az emberektől;

rásegítenek még a kakofón hangeffektek, a disszonáns zene, és az egytől egyig zseniálisan megformált mellékalakok az aggodalmas anyukától (Polly Draper) az elefánt-a-porcelánboltban szociális érzékenységű apukán át (Fred Melamed) a csípős nyelvű rokonságig. Na meg maga Rachel Sennott, aki plasztikusan változékony, expresszív arckifejezésével tapinthatóan jeleníti meg Danielle szorongását, mi is összezsugorodunk vele, egyszerre akarjuk felrázni és kilökni az ajtón.

Mint mondtam, a film alapvetően vígjáték, és mint ilyen, rendkívül szórakoztató, ugyanakkor bizonyos szempontból könnyebb is triggerelődnünk tőle: elvégre szinte mindenki átélt már elviselhetetlen nagycsaládi összejöveteleket, ahol percenként kell hárítani vagy jó képet vágni a tolakodó kérdésekre, míg viszonylag kevesen hajszoltunk méregdrága gyémántot New York utcáin. Üdvözlendő tehát, hogy Seligman tesz még pár engedményt az élvezhetőség irányába.

Érdemes ezen a ponton például nyomatékosítani, hogy a Danielle és a süvet stáblistával együtt mindössze 78 perc, ami önmagában plusz három csillagot érne az értékeléskor;

a szerény játékidő még pont annyi, ameddig ki lehet feszíteni a húrt, és nem válik se a film önismétlővé, se a néző türelmetlenné. Ez persze azt is jelenti, hogy igazán nagy ívet nincs ideje bejárnia a főhősével, és picit talán papírízűvé válik, amikor mégis megkísérel eljutni a helyét nem találó, teljes bizonytalanságból egyfajta felnövés-narratíváig. De nagyrészt azért megmarad kimerevített pillanatképnek, átmeneti feloldásnak: nem feltételezzük, hogy ettől kezdve sínen lesz Danielle élete, de legalább ezt a szar napot épségben át tudta vészelni.

A film felvillantja továbbá, hogy van egy védőháló Danielle körül, ami fel tudja fogni a zuhanása közben: Polly Draper a kritikus mélyponton empátiával és szeretettel óvja meg lányát saját magától, míg a jelenettolvaj Molly Gordon egy rég nem látott, sőt, elkerült és kerülgetett barátnő szerepében friss levegőként nyújt alternatívát és lázadást az elvárások tömkelegében. A zárlat is abszurd, ám optimista kínosságban kulminálódik. A shakespeare-i műfajelmélet szerint persze házassággal kéne végződnie, hogy komédiaként aposztrofáljuk; a kritizáló nagynénik szintúgy ezt várnák el. De nekünk elég az az egy gesztus a fellélegzéshez.

A Danielle és a süvet megtalálható az HBO GO kínálatában.

Huszár András

Huszár András az ELTE BTK-n végzett magyar nyelv és irodalom szakon, műfordítóként dolgozik, 2015 óta ír filmes cikkeket. Specializációja nincs, de ha van egy filmben táncjelenet, az már biztosan előnnyel indul.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com