Majd megszólal egy guminõgyár egyik alkalmazottja, aki a különbözõ termékek fizikai tulajdonságait és elõnyeit ecseteli. A filmben megszólal Berlusconi, Bush, Steve Balmer és Gini. A kubai lány megunta a bab és rizs hazáját, és Európába utazott. Hazatérve végtelen mennyiségû tévécsatornáról és hamburgerrõl mesél. A nyolc országban forgatott film egyik történetét, a svéd Svenét Budapesten vették fel. A tizenkilenc éves multimilliomos a pénz jelentéktelenségérõl és a gazdagság unalmáról beszél.
Gandini mintha fõhõst keresne. John Maclaint. Hol keressük? Lehetne Steve Balmer, aki õrjöngve ugrálja körül a mikrofon állványt: „Developement, development, development!” Vagy Bush, aki?… róla már hallottunk egyet mást, Gandini csupán jelzi az áthallásokat. Zerzan, az író, aki szerint vissza kellene térnünk a kõkorszakba, hiszen akkor nem is háborúztak egymással az emberek?
Gandini iróniája ebben a pillanatban válik egyértelmûvé. Különös alak jelenik meg elõttünk. Sûrû vörös haja és sûrû szakálla talán többet fed testébõl, mint a néhány rongyból tákolt ágyékkötõje. A vízió fõhõse nyilvánvaló karikatúra, éppenséggel annyira hiteles és árnyalt, mint Zerzan kijelentése. Esetleg Castro, aki hívei szerint „tökéletes ételjegy-rendszert” vezetett be országába.
Valójában minden megszólaló szava mögött ott bujkál Steve Balmer maga. Így végül a leplet Gandini saját magáról is lerántja: a film végén hangoztatott „fullfiling life” éppannyira rossz megoldás, mint a többi.
