Kritika

Alien a szürrealizmus! – Dark Star – H.R. Giger világa

H.R. Giger: The Spell

H.R. Giger, az alienek atyja, a minden értelemben sötétségbe burkolózó svájci képzőművész nagyon érdekes figura. Mindenképp érdekesebb, mint a róla szóló dokumentumfilm, Belinda Sallin Dark Starja.

Kezdjük a legfontosabbal: igen, Ridley Scott is szerepel a filmben, de csak néhány mondatot mond egy archív felvételen A nyolcadik utas: a Halál forgatásán. Ez, valamint az a beszédes tény, hogy a bő másfél órás filmből mindössze néhány perc jut kedvenc horrorszörnyeinknek, remekül mutatja, hogy Giger munkásságának milyen kis szeletét teszik ki az alienek.

A Dark Star – H.R. Giger világa tehát egyáltalán nem az alienekről szól.

Hanem a művészről, aki őket alkotta. És még számtalan festményt, szobrot, installációt, melyeket egytől egyig szürrealista szemlélete éltetett. Na, meg persze azok a gyerek-, fiatal- és felnőttkori traumák, amelyeken időről időre átesett, és amelyek mélyen érintették – hozzátartozói szerint szuperérzékeny – lelkét. Ilyen például az a hat éves korában kapott emberi koponya, melyet madzagra kötve húzott maga után az utcán – utólag úgy értelmezve a történteket, hogy valószínűleg a halál(félelem) feletti uralmát akarta jelképezni ezzel.

H.R. Giger a Dark Star - H.R. Giger világa című filmben

A művész saját bevallása és elemzői szerint a művészet a félelmektől történő megszabadulás, a megfestett vagy megformált démonok legyőzésének eszköze. Sőt, ausztriai kiállításának kurátora szerint Giger nem úgy ábrázolja az emberek legmélyebb, legsötétebb félelmeit, mint a többi művész, akik ideiglenesen belehelyezkednek egy-egy lélekállapotba, hanem ő a mindennapjait is a lélek legsötétebb bugyraiban éli, ott rendezkedett be, és az ottani tapasztalatait veti vászonra. Egy munkásságát elemző pszichológus pedig egyenesen látnoknak nevezte Gigert, aki az emberi lelkek mélyébe hatolva festi meg legszorongatóbb rémálmainkat.

Kár, hogy mindezt borzasztóan klisés és unalmas megvalósításban sikerült filmvászonra vetni. Az a fajta tipikus beszélőfejes dokumentumfilm a Dark Star – H.R. Giger világa, aminél pontosan tudod, milyen képsorok következnek. Valaki beszél, aztán azt szemléltetik, megint beszél valaki, azt megint szemléltetik, bemutatják a környezetet, majd valaki beszél… és így tovább. Persze a szemléltetés az esetek többségében műalkotások bemutatását jelenti, melyeket részletesen pásztáz végig a kamera, bőven hagyva időt az elborzadásra.

Közben pedig azért a művek megértéséhez is valamelyest közelebb kerülünk.

A születés, szexualitás és halál hármasának folyamatos, főmotívumként való ismétlődése

az egész életművön megfigyelhető – és ha jobban belegondolunk, mindhárom fellelhető az alienek világában is az embert megtermékenyítő, belőle csecsemőként kirobbanó és ezzel őt megölő lények képében. Sajnos volt is honnan táplálkoznia a sötét érzelmeknek: az emberi lélek általános félelmein túl Giger a halállal is közvetlen kapcsolatba került, mikor élete szerelme kilenc éves kapcsolatuknak öngyilkossággal vetett véget.

Egyáltalán nem csoda tehát a képek sötétsége és torzsága, melyek vérbeli szürrealista látásmóddal társulva alkotnak maradandót. Nem úgy Sallin filmje, ami nemhogy maradandó, egyszerűen csak érdekességnek, szemléltetésnek jó. Mondhatni hiánypótló, mégis hiányérzetet hagy maga után.

Hancsók Barnabás

Hancsók Barnabás 2010 óta ír cikkeket a Filmtekercsnek, volt rovatvezető és olvasószerkesztő. Specializációja az adaptáció, a sci-fi, a vígjáték és a társadalmi dráma, szívesen ír szerzői, bűnügyi és dokumentumfilmekről is.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com