Kritika

Emberkísérlet szovjet mintára – DAU. Natasa

Vannak filmek, amiket könnyen tudunk kontextus nélkül nézni, nem gondolkodunk a gyártási körülményeken, az alkotói motivációkon, pusztán a vásznon lévő végtermék az egyetlen, ami számít. A DAU. Natasa esetében ez nemcsak, hogy nehéz, hanem egyenesen lehetetlen. Ugyanis amit látunk, az nem fikció, hanem egy éveken keresztül, mesterségesen kreált valóság, aminek készítési körülményei talán izgalmasabbak, mint a mű maga.

A DAU. Natasa egy grandiózus multimédia-projekt egyik eredménye, melynek szülőatyja (a többek közt Titanic-fődíjas) 4 című filmjéről ismert Ilja Hrzsanovszkij orosz rendező. Az eredetileg Lev Landau életrajzát feldolgozó film egy konvencionális, egészestés alkotásnak indult, de aztán egy több éves, kísérleti alkotófolyamattá nőtte ki magát. 2008-ban készült el az ukrán Harkov közelében egy gigantikus stúdió, ahová a Nobel-díjas orosz fizikus, Lev Landau titkos kutatóintézetének megtévesztően hiteles mását építették fel. A csak Intézetként emlegetett díszletvárost nemcsak, hogy lakhatóvá tették, hanem be is népesítették több száz önkéntessel, akik két-három évig a sztálini rezsimnek megfelelően, különböző karakterekként élték mindennapjaikat.

Gyakran saját nevüket megtartva egy időre félretették addigi életüket azért, hogy kutatókká, újságírókká, pultosokká, vagy éppen a titkosrendőrség tagjaivá váljanak a ’60-as évek Moszkvájának diktatórikus rendszerében.

Hrzsanovszkij minimális világítással, plafonra szerelt mikrofonokkal, 35 mm-es filmre rögzítette az Intézet mindennapjait. Ebben az alternatív Big Brother-szerű helyzetben a stáb folyamatosan forgatott, de a szereplők nem mindig tudták, hogy pontosan mit és hol. Mondani sem kell, hogy számos botrány övezte a produkciót, voltak, akik rabszolgaságként élték meg ezt az időszakot, de szexuális zaklatás, és az egészet összefogó, tejhatalmú rendező valóban diktatórikus személyisége is felmerült mint probléma.

A végtermék ezáltal pont olyan megosztó lett, mint amilyennek első hallásra tűnik.

Az orosz Truman-showként emlegetett projekt eredménye 700 órányi nyersanyag, amiből sok évnyi titkolózás után először két film, a DAU. Degeneration és a DAU. Natasa öltött formát. Bemutatójuk a tavalyi Berlini Filmfesztiválon volt, ez utóbbi pedig Ezüst Medvével a zsebében távozott.

A két és fél órás film origója a címadó Natasa, a szovjet kutatóintézet kantinjának vezetője, aki napközben mindenféle finomsággal megrakott tányérokkal a kezében, kedélyesen szolgálja ki a vendégeket. Majd este mértéktelenül leissza magát, és asztalon táncolós partit csap az intézet munkatársaival, vagy éppen a végsőkig alázza beosztottját, Olgát, akivel néhány perccel azelőtt még a szerelemről beszélgetett. És ez megy egészen addig, amíg le nem fekszik egy francia kutatóval, aki miatt megkínozza és együttműködésre kényszeríti a szovjet titkosrendőrség.

A hajszálvékony cselekmény első felét Natasa örök körforgásban működő mindennapjai teszik ki, a második részt pedig egy brutalitásoktól sem mentes kihallgatás alkotja. Hosszú, már-már jelenet méretű snittekben látjuk ezeket az önmagukban is működő epizódokat.

Az intimből egyre kényelmetlenebbé váló jeleneteket  pedig egyre nehezebb fikcióként befogadni, hiszen a film minden erőszakos gesztussal emlékeztet arra, hogy amit látunk, az minden részletében igaz.

Észrevétlenül a bőrünk alá mászik a gondolat, hogy egy nyomot hagyó pofon, egy verekedésbe torkolló  vita, öt vodka utáni hányás vagy egy élesben létrejövő szexuális aktus sem rendezői instrukció, hanem mind egy valaki által megélt valóság része. Ezt fokozza a projekt szereplőinek természetessége, akik tapasztalt filmszínészeket megszégyenítő módon ignorálják a kamera jelenlétét. Általuk észrevétlenül belefeledkezünk a Natasa-perszónába, az őt megkínzó tiszt jelenlétébe, a szintén céltalan Olga banális mondataiba, szóval ebbe a nem létező, mégis eleven életbe, aminek ütőere a személyiséget leromboló, félelemből táplálkozó diktatúra.

A Dau. Natasa több szinten mutatja be az elnyomás mechanizmusát – a koncepción túllépve, a projekt részvevőin is érezhető a diktatórikus keretek közé szorult személyiség önkéntelen torzulása. A kamera nem azért nem zavarja őket, mert vérprofik, hanem mert egyszerűen nem érdekli őket semmi, annyira egybekeltek Hrzsanovszkij „moszkvai börtönkísérletének” valóságával. Ehhez nagyban hozzájárul, hogy a  működő infrastruktúrát nagy műgonddal kivitelezett díszlet, kellékek és jelmezek egészítik ki. A látványon keresztül kirajzolódik egy rég elfeledett tabló, egy lecsupaszított, zárt terekkel szorongató szürke világ, amiből lehetetlen kilépni.

A DAU. Natasa tehát egy végtelenül intim, brutális és megrázó alkotás,

és ezzel egyidőben egy két és fél órán tartó emberkínzás koherensre vágott lenyomata. A Jürgen Jürges (A félelem megeszi a lelket, Furcsa játékok) operatőr által alkalmazott kézikamerás forma még inkább fokozza az élmény zavarba ejtő jellegét, a kamera gyakran a legkiszolgáltatottabb pillanatokban mászik a szereplők arcába. Feszült, okosan építkező dialógok hatására lélegzetvisszafojtva tapadunk a székbe, az agresszió azonban nem tartja fent az érdeklődést a teljes játékidő alatt. Bármennyire természetes mindenki és bármilyen hibátlan a mise-en-scéne, mégis néha hatásvadásznak és öncélúnak tűnik az agresszióra épített jelentek sora. Ahogy a szereplők, mi is sejtjük, hogy mi fog történni, és a kegyetlenség generálta félelmen túl sokszor nem ad semmit a film. Ennek ellenére a Dau. Natasa egy izgalmas, minden értelemben kortárs alkotás, ami egyszerre felháborít, elundorít és elszomorít, de mindenek fölött kérdez. Minden kockájából ordít a dilemma, hogy tudunk-e valaha szabadulni egy ennyire belénk kódolt rendszer béklyói alól.

Incze Kata

Incze Kata 2018-ban végzett a kolozsvári Sapientia filmkészítés szakán, mester tanulmányait is ott folytatta. Jelenleg diplomafilmjét készíti, rendezőasszisztensként dolgozik és rendszeresen publikál a Filmtetten is. Szereti a hollywoodi reneszánszt, az amerikai független filmeket és mindent, amiben sokat beszélnek és mégis izgalmas.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés