2019 májusa a lezárások hónapja az HBO-nál. Csak míg a Trónok harca rajongóinak bő két évet kellett várniuk a megosztó fináléra, addig a Deadwood című western-sorozat híveinek tizenkettőt kellett egy megható hattyúdalra.
Az ezredforduló táján bekövetkező, filmtörténeti jelentőségű sorozatbummhoz az HBO négy elismert szériával járult hozzá. Közös volt bennük a nagyregényekhez hasonlatos cselekményszerkezet, a tabudöngető erőszak és erotika, valamint a műfaji hagyományok felülírása – csupa olyan tulajdonság, ami a mai kultikus sorozatokat is naggyá teszi.
Az Oz a börtön-, a Maffiózók a gengszter-, a Drót a zsaru-, a Deadwood pedig a westernfilmek zsánerének adott merőben új fazont.
De máris pontosítok: a David Milch nevével fémjelzett western-sorozatnak épp az volt a titka, hogy nem western-sorozatként, hanem történelmi filmként működött. Sutba vágta a vadnyugat mítoszát és realizmusra törekedett: alkotóik azt is meg merték lépni, hogy az amúgy fordulatos hatalmi játszmák közepén egy teljes epizódot a kolerajárvány elleni védekezés hiteles ábrázolásának szenteljenek. Többek között e bátorságért imádták rajongói a Deadwoodot. Ami aztán olyan véget ért, amit egyetlen presztízsszéria sem érdemel meg: három évad után egy teljesen lezáratlan befejezéssel kaszálták.
Kósza hírek a 2007-es gaztett óta terjengtek arról, hogy az HBO-nál a Deadwood méltó lezárását tervezgetik, ám az ominózus nagyjátékfilmre nem kevesebb, mint tizenkét évet kellett várnia a kiterjedt rajongói közösségnek.
Most viszont végre itt van a színes-szagos, kétórás Deadwood film, ami szinte valamennyi fontos fő- és mellékszereplőt felvonultat, és azt is ki merem jelenteni róla, hogy működik, szerintem egyenesen jó film. A szépséges hattyúdal úgy tesz pontot a helyi kiskirály Al Swearengen (Ian McShane) és a kegyetlen pénzember George Hearst (Gerald McRaney) háborújának végére, hogy közben a ma emberét is szimpatikus tanácsokkal látja el.
Az egészestés film is bő tizenkét évvel később veszi fel a fonalat, mint ahol az utolsó epizód elengedte, mégis szervesen kötődik hozzá. Az eltelt időt a száguldó gőzmozdony és a sokasodó telefonpóznák képviselte modernizáció jelzi, valamint a tény, hogy a címadó városnak otthont adó Dél-Dakotát felveszik az Unióba. Látszólag épp emiatt tér vissza Deadwoodba a szenátorrá avanzsáló George Hearst, valójában azonban pénzügyi érdekeltségek és múltbeli sérelmek vezetik. A férfi sosem tudta feldolgozni azt a büszkeségén ejtett sérelmet, hogy a prostituált Trixie (Paula Malcomson) az életére tört – kész szerencse, hogy Swearengen és csapata annak idején egy másik szajha meggyilkolásával megrendezte a nő halálát.
Hearst azonban most szembesül az igazsággal, de az is kiderül, hogy az ál-Trixie megölése azóta egyfajta ősbűnként nehezedik a Gem Szalon munkatársainak életére.
Különösen Swearengenére, akitől annak idején úgy búcsúztunk el, hogy a lány vérét a saját kezével törli fel, most pedig úgy ismerjük meg, hogy súlyos beteg. Az alkotókat pedig komoly dicséret illeti, mert az ősbűnt árnyaló, nyomasztó emlékképeket használják fel arra, hogy a szériát nem ismerő nézőket erőltetettség nélkül felzárkóztassák.
Az eredeti széria kendőzetlen kapitalizmuskritikaként alkotott nagyot, az új film viszont némileg más irányban fogalmazza meg aktuális üzenetét. David Milch egy politikai pályára lépő üzletembert nevezett ki antagonistának, így a Trump-párhuzamot csupán az nem veszi észre, aki nem akarja. Szerencsére azonban nem harsány szólamokkal dolgozik, és nem az aktuálpolitikai skicc áll a film fókuszában, sokkal inkább a közösségi erő. George Hearst immáron csak a város valamennyi lakójának összefogásával győzhető le – és bár helyenként ez az üzenet szentimentális hangnemben csapódik le, rég nem dobogtatta meg a szívemet annyira egy jelenet, mint mikor Deadwood jól ismert lakói vállvetve próbálják megszerezni egy árverésen azt a földet, amelyre a szenátor is pályázik.
A civilizált közösségbe vetett hit egyben azt is eredményezi, hogy a Deadwood film talán sokkal erősebb kötelékkel kapcsolódik a westernhez, mint eddig bármikor.
A hagyományos műfaji szerkezet szerint egy westernben a zabolázatlan vadnyugat és a civilizációt képviselő kelet áll szemben egymással, és a Daniel Minihan rendezte alkotás is e motívumhoz kötődik. Csakhogy a város már a küszöbén áll annak, hogy felvállalja a törvénytisztelő értékeket, s éppen a modernizációt éltető, de erkölcsöt nem ismerő pénzemberek rántanák vissza a mocsokba. A nagy üzenet pedig abban áll, hogy az értékeihez ragaszkodó közösségnek túl kell lépnie elkárhozott vezetőin.
Ezért izgalmas a film Seth Bullockkal (Timothy Olyphant) foglalkozó szála:
a hirtelen döntéseiről ismert seriffet ugyanis újra megérinti az önbíráskodás szele, így közel sem biztos, hogy jogosult arra, hogy a város tagja maradjon. (Ha ő hivatkozik Mr. Wu disznóira, ott már nagy a baj!) De ehhez a gondolathoz igazodik a beteg Swearengen átalakult figurája is: a rettegett antihős már kevésbé manipulál, csak magába forduló bölcsként követi nyomon az eseményeket. Amit elsőre furcsa látni, de Ian McShane jutalomjátékával önmagához mindvégig hű marad az emblematikus karakter.
A westernnel való szorosabb kapcsolatot jelzi az is, hogy a film több helyütt megidézi a Volt egyszer egy vadnyugatot. Alma Ellsworth (Molly Parker) visszatérését hasonló kameramozgás követi le, mint Claudia Cardinale városba érkezését. A bonyodalmat egy földbirtokos meggyilkolása indítja be, a póznák épp olyan fenyegetően épülnek Deadwood köré, mint Leone filmjében a vasút, és az árverési jelenetet is említettem már. Ráadásul jelen esetben is meghatározó motívum az új korszak beköszöntét eredményező elmúlás.
Persze Daniel Minihan produkciója és Sergio Leone vadnyugati operája nem azonos léptékű alkotások, de talán ezt nem is várta el senki a Deadwoodtól. Arra viszont jobb felkészülni minden rajongónak, hogy a kétórás játékidő ellenére az új film közel sem tud olyan komplex élményt nyújtani, mint anno a sorozat.
Hiába megmosolyogtató például a telefon előtt sorban álló aranyásók látványa, a történelmi filmes attitűdből már csak kikacsintásokra futja.
A széria egyébként árnyalt mellékszereplői is háttérbe szorulnak: nyúlfarknyi szituációkra jutnak az olyan nagy, rajongókat kiszolgáló találkozások, mint Mr. Wu (Keone Young) és Swearengen irodai tárgyalása. És hiányérzetem támadt az erőszakábrázolás terén is: Dan Dority (W. Earl Brown) és Turner kapitány utcai verekedése örökre megmarad az emlékezetemben, ám ahhoz hasonló rögrealizmust most ne várjunk. Főként tűzharcok köré szerveződnek az akciójelenetek, azok viszont szerencsére pattanásig feszültek.
A különbségek egy részét természetesen az aktuális korszellemhez való igazodás okozza. Feltűnő finomhangoláson esett át a Deadwood nőképe. A Gem Szalonban például már nyoma sincs a tárgyiasított, koszos, leharcolt szajháknak, a kripli takarítónő körül illusztris, művelt, önálló döntéseket hozó örömlányok tevékenykednek. Vélhetően ugyanezen megfontolásból kap komolyabb hangsúlyt a démonaival küzdő Calamity Jane (Robin Weigert) és Joanie Stubbs (Kim Dickens) leszbikus románca is. Más kérdés, hogy kettejük melodrámákat idéző válsága egy évtizede még végtelenül őszintének tűnt, ma viszont már a kötelező körök sterilitásától szenved.
Tehát ha a szériával vetem össze, az új film minőségben alulmarad. Ha viszont önálló alkotásként nézek rá, ami arra használja Deadwood lakóit, hogy értékeket közvetítsen általuk a kortárs világnak, akkor a méltó hattyúdalt látom.
És valahogy jobb arra gondolni, hogy végre nyugodt szívvel továbbléphetek. És nemcsak én, hanem egy teljes rajongói közösség.
