Rövid időn belül a második franchise-film debütál James Wan tarisznyájából. A Spirál sajnos hozta a papírformát, de a Démonok között harmadik felvonása, Az ördög kényszerített mondhatni pole-pozícióból indult. Ám Isten útjai kifürkészhetetlenek.
1981, Brookfield, Connecticut. A Warren-házaspár egy nyolcéves fiú testéből kívánja kiűzni a nem kívánt megszállót. Miután a démon kis híján megöli Edet (Patrick Wilson), Lorraine (Vera Farmiga) is tehetetlen, miközben a kicsi David helyett tálcán kínálja magát Arne (Ruairi O’Connor). A fiúba költöző démon lappangása után aktivizálja magát, pechére azonban Warrenék is. A többit pedig már tudjátok.
James Wan két ismertebb horroruniverzumában egyvalami közös, már a műfajon túl: azon belül egy roppant izgalmas és remek nyitódarabra épültek fel. A Fűrész-széria már rég belefulladt ugyan önnön vérébe, ironikusan a Spirállal illusztrálva az ördögi kört, amelybe önmagát zárta be agyatlan hentelésével. Hosszú epizódok óta képtelen akár csak kilométerekre is megközelíteni a 2004-es alapművet mind minőségében, mind kreativitásában, mind pedig hangulatában. A Démonok között-univerzum szintén egy remek felütéssel kezdett, konkrétan a 2010-es évek legsikeresebb horrorfilmjével.
Warrenék története nem sok mindenről szól, de arról nagyon jól, nem túl sajátosan, de végtelenül profin.
A bővítés Annabelle-el kezdődött, és bár kapott hideget-meleget, pénzügyileg bődületes sikert aratott. Ezután váratlant húzott az univerzum atyja: a Démonok között 2. hozta az első film szintjét, sőt bizonyos szempontból meg is fejelte (egy akkor még jobb sorsot érdemlő valaki révén). Jöttek is a spin-offok, folytatódott az Annabelle-széria, majd jött Az apáca, később pedig A gyászoló asszony átka. Nehéz volna megmondani, melyik volt a mélypont. Az öt ínséges évnek pedig úgy látszott, most vége, hiszen a rajongók megváltóként várták Warrenék legújabb kalandját.
A leköszönő Wan posztját a mexikói sopánkodó menyecskét is dirigáló Michael Chaves foglalta el a direktori székben. A rendező nem barmolta szét Wan munkáját, noha nem kevés teher szakadt a nyakába.
A nyomasztó aura, a démon misztikuma és a főszereplő házaspár kémiája, na meg persze a megfelelő időben és zajszinttel elhelyezett jump scare-ek mennyisége megmaradt. Sőt, a második epizódot és az Aquamant is író David Leslie Johnson egy plusz jelentésdimenziót is képes volt hozzárendelni a történethez. Ehhez mondjuk egy szomorú közjáték szolgáltatott alapot.
A Démonok között-franchise bőven Ed Warren 2006-os halála után indult kasszarobbantó útjára, azonban Lorraine mindvégig bábáskodott a sorozat felett. A gyászoló asszony világpremierje előtt közvetlenül, 92 éves korában elhunyt Lorraine Warren talán még láthatta egy korai vágatát az Annabelle 3.-nak. Az biztos, hogy az ő emlékének ajánlották a készítők. Ez a film azonban más. Ez az első film, amelyben a történetek átélője, a vászonra vitt „alapanyag” egyike sem tudott már közreműködni.
Ez a film mindenekelőtt a Warren-házaspáré, akik egy megható, szép lezárást kapnak így – de sajnos ez az egyik gyengéje is a Démonok között 3.-nak.
Az a különös helyzet áll fenn ugyanis, hogy egy horrort agyonnyom a jó szándékú romantika és megemlékezés. Flashbackekben látjuk szerelmük hajnalát és stilisztikailag szintén elütő jelenetekben annak önfeledt epizódjait. A két főhős egymás iránti önzetlen szeretete és tisztelete adja a film gerincét, a titokzatos okkultista utáni nyomozás szála eltörpül mellette. Soha ilyen emberközelinek nem érződött Warrenék ördöge. Ezzel párhuzamosan maga a démoni jelenlét is inkább hat földhözragadt, emberi gonoszságnak, semmint valami ősi, fékezhetetlen haragnak.
Tehát az arányok látványosan a film horror jellege felől billennek Warrenék és a krimi felé. Magyarán a Démonok között 3 horrorként működik legkevésbé, azon belül is leginkább tisztelgésként a régi nagyok és kevésbé nagyok előtt. Egy jelenetben konkrétan Az ördögűző köszön vissza a kép témájában, stílusában, beállításában. Ennél egy fokkal direktebb kikacsintás a saját univerzumra, hogy többször is megidézik az első két filmet, de még Annabelle is hangsúlyos kiemelést kap.
A Démonok között 3. hozza a kitűzött célt: bemutatja a Wan-stílust, megemlékezik a főhőseiről és eleget tiszteleg. Akkor mi hiányzik belőle? A vízió.
Az életet mértékkel éljük, mindent hasonlítunk mindenhez, a teljesítményt mindig mércéhez kötjük: ez akkor jó, ha eléri azt a szintet. Azért kiemelkedő napjainkban Mike Flanagan, Ari Aster vagy épp Jordan Peele és Robert Eggers munkássága, mert van az elvárható minimum, és az e fölötti hozzáadott érték, amiben mind jelesre vizsgáznak. Chaves hiába mutatta be Billie Eilish Bury a Friend című klipjében, hogy képes az extravagáns megközelítésmódra, a Démonok között 3. mégis miatta bődületes kapufa. Egy horror minimuma a félelem és a suspense, ezek azok a tényezők, melyek egyikével sem találkozhatunk e két óra alatt. A fentebb említett faktoroknak való megfelelési kényszertől hajtva a film zihálva omlik össze a célegyenesben, mondván: sikerült. De a helyzet az, hogy nem ő alkotott kiemelkedőt, a mezőny volt gyenge.
A Démonok között 3. unalmas.
Nem tudom, még hány pénzügyileg sikeres horrorfilmnek kell elkészülnie ahhoz, hogy a stúdiók megértsék; az öncélú CGI és jump scare orgia okozta ijedelem fényévekre van a műfaj alapvetésétől, a félelemtől. Pesszimista vagyok, úgyhogy azt hiszem, még nagyon soknak. Ismerjük már az összes fontos szereplőt és témát, miképpen ismerjük a közegüket, amiben léteznek. A horror, egyetemben a drámával, képtelen franchise-ok kereteiben működni, mert ott a standardizálás a hívószó, a nézői ragaszkodás elérése. Az egységesítés megöli a rendhagyót, a váratlant, ha úgy tetszik, az ember alapvető és legnagyobb félelmét, az ismeretlent.
A Démonok között 3. egy tanulságos film. Egyrészt a megfelelés remek példája, hiszen jól utánozza a más filmeket zseniálisan utánzó első két filmet. Másrészt megmutatja, hogy egy horrorban igenis lehet funkciója az érzelgősségnek, főleg, ha azt a Farmiga-Wilson-duó teszi. Harmadrészt pedig bebizonyítja, hogy amennyiben kritika nélküli befogadásunkkal minden új sablonhorrort megnézünk, akkor olyan keresletet teremtünk, hogy a stúdiók hülyék lennének nem pontosan ennek megfelelő kínálatot alakítani.
