Kritika

Ha nagy a kabát – Der Hauptmann

Ruha teszi az embert, tartja a mondás. Robert Schwentke esetében a náci egyenruha teszi a szörnyeteget. A Der Hauptmann egy német dezertőr valós történetét dolgozza fel, aki menekülés közben századosi uniformist öltött, hogy a végén épp olyan tettek elkövetőjévé váljon, amelyektől szabadulni akart.

A katonákat, a katonalétet mindig is bizonyos pátosz övezte, beszéljünk bármelyik nép gyermekeiről. A katona egy nemzet legjobb tulajdonságait megjelenítő figura: bátor, hősies, bajtársias és bármekkora áldozatra képes az országa, a szerettei érdekében. Amerikai filmesek előszeretettel példázzák értékeiket fegyveres erők szolgáival, és különösképp szeretik a II. világháború idejét, amikor a saját szemükben Európa megmentőivé váltak (Ryan közlegény megmentése, Az elit alakulat, hogy néhány példát említsünk).

A németek rosszabb helyzetben vannak, nekik arra az időszakra a náci hadvezetés jutott, tagjai válogatott háborús bűnöket követtek el, nemcsak ellenségeik, de saját népük ellen is. Ám ahogy a Der Hauptmann is tanúbizonyságot tesz róla, bármely helyzet előnyünkre fordítható, ha megvan hozzá az akarat, és Red és a R.I.P.D – Szellemzsarukat is jegyző Robert Schwentke író-rendező – aki emiatt a film miatt tért haza Hollywoodból – remekül választott alapanyagot.

A Der Hauptmann (magyarul A százados) igaz történeten alapszik, Willi Herold életét dolgozza fel, aki a II. világháború végnapjaiban dezertálásra adta a fejét Németországban. Menekülés közben a kezébe került egy náci százados egyenruhája, és azt magára öltve a nácik szadista szerepét is felvette. A brit hadsereg 1946-ban halálra ítélte, száznál is több ember (többnyire hozzá hasonló, német dezertőrök) halálát kötötték hozzá.

A film főszereplője érdekes választás, már azért is, mert

a történetére ráilleszthető az a sokszor vizsgált pszichológiai jelenség, miszerint a hatalom megront.

A kezdő képsorokban Heroldot menekülni látjuk, lerázza az őt üldöző dezertőrvadászokat, és bujdosva indul neki a világnak. Ki ne érezne együtt a fázó, éhező kisemberrel, aki csak a háború borzalmait szeretné maga mögött hagyni?

Az első botlását, amikor megpróbál kifosztani egy tanyát, betudjuk a mindent elnyomó túlélési ösztönnek. Amikor magára ölti a kissé túlméretes, náci egyenruhát, akkor is gyereknek tűnik, aki parádézva, karikatúraszerűen játssza a tisztet az üres országúton. Aztán találkozik egy másik dezertőrrel, Freytaggal, akit megkímél és maga mellé fogad, majd megkezdi útját az erkölcsi hanyatlásba.

A címszereplője nélkül a Der Hauptmann fele ilyen erős sem lenne.

Max Hubacher úgy játssza a tisztet alakító közkatonát, hogy minden hátborzongató és rideg megmozdulása mögött fel-felsejlik az egyre inkább háttérbe kerülő, fiatal szellemisége. Egy-egy rezdülése bizonytalanságról árulkodik, miközben egyre magasabb rangú katonákkal szemben kell megvédenie alteregóját, ám mindig megtalálja azt a parancsolásra termett hangot, amely elűzi a kételyeket. Ő igazi náci százados, még ha nem is nevezték ki annak.

A film első másfél órája marokként ragadja meg a figyelmet, főleg a Herold keltette együttérzés révén. Egyre szorosabb a nyakán a hurok, a néző pedig szurkol neki, hátha végleg ki tudja vágni magát az eszével és a rátermettségével. Csak amikor elérjük az Aschendorfermoor tábort, döbbenünk rá, hogy szabadulásról egy percig sem volt szó. Az őrület, ami az egyenruhával vette kezdetét, nem ereszti sem Heroldot, sem minket.

A kezdeti feszültség – vajon lebukik-e Herold – idővel elolvad. Ahogy a szabadulás, úgy ez sem kérdés, ám más okból: valójában senkit nem érdekel, hogy az egyenruhát viselő férfi tényleg százados-e. A kíséretébe csatlakozó dezertőröknek kell valaki, aki megvédi őket a felelősségre vonástól, a városiaknak egy autoriter figura, aki megengedi a fosztogatók kivégzését, a tábori vezetőknek pedig az állítólagos führeri felhatalmazás, amellyel megoldhatják – véglegesen – a bebörtönzött katonák ellátásának gondját.

Herold, akárki is volt, eltűnik a szerep mögött, nem marad más, csak a százados. A rendező nem megy bele az emberi lélek amortizációjába, néhány őrületet szimbolizáló jeleneten kívül nem reflektál Herold lelkivilágára. Vajon mindig is pszichopata volt, csak a hatalom hiányzott hozzá, vagy tényleg az egyre szorultabb szituációk hozták ki belőle az állatot? Nem tudjuk meg, nincs egyértelmű töréspont a főszereplő karakterívében, Heroldot legalábbis nem látjuk vívódni.

A filmnyelvi eszközök a történetnél is többet tesznek a nyomasztó hangulat megteremtéséért.

Mintha régi dokumentumfilmet néznénk (vagy a Schindler listáját), fekete-fehérben látjuk a világot. A rázkódó kamera, a szűk képkivágatok nem hagyják nyugodni a szemet. A fül azonban sokszor kimarad a szórakozásból, ritka, hogy bárminemű háttérzaj lenne – ha a szereplők nem csiholnak hangot, akkor csöndben nézhetjük az eseményeket. Cserébe viszont ha hallunk valamit, az biztos nem ad komfortérzetet: a filmet csorba trombitaszó nyitja, ugatnak a puskák, reccsennek a csontok, egyszer pedig egy rögtönzött katonazenekar is játszik.

A többi szereplő épp olyan fekete-fehér, mint maga a film. Végleteket látunk csak: szadista katonákat, erőszakban tobzódó tiszteket, rettegő dezertőröket. Közülük egyedül Freytag emelkedik ki. Herold első társa (barátok sosem voltak) elszörnyedve vesz részt a fokozódó romlásban, afféle élő lelkiismeretként van jelen, habár ereje nincs ahhoz, hogy megállítsa az eseményeket.

Heroldra hiába nagy a náci kabát, mégis belenő, a Der Hauptmann azonban nem tölti ki a lehetőségeit. Hiányzik a kellő lélekanalízis, a feszültség ráadásul eltűnik, amikor cselekményidegen, abszurd humorral operáló jelenetek bukkannak fel: Herold például a frissen alakuló dezertőrvadász milíciának alsónadrágban tart beszédet – túl nyomasztó a film ahhoz, hogy ez a fajta komikum működjön.

Az utolsó fél órája pedig – ha nem is felesleges, de – szétzilálja a film egységességét.

Az események épp nyugvópontra érnek, felbukkannak a tábor sorsáról szóló feliratok (amelyhez hasonlók általában a filmek végén jelennek meg), az egyetlen színes, jelenből származó felvételt is megmutatják, majd hirtelen visszaugrunk a történetbe. A tolakodó lezárás érdemit nem ad a százados karakteréhez, a szereplők korábban megalapozott kapcsolati hálóját azonban felrúgja, és arra szolgál csupán, hogy Herold történetének utolsó szakaszát megismerjük.

https://www.youtube.com/watch?v=5cp0Jpz4VAs

Minden hibájával együtt a Der Hauptmann egyedi, erőteljes mű, ami az emberi romlásról szól. A főszereplője nem náci, de önszántából azzá válik egy káoszba fúló, erőszakra hajlamos világban, ahol nagyon könnyű felhatalmazást kapni bármire.

Vida László

Vida László

Vida László a Debreceni Egyetem kommunikáció- és médiatudományi szakának újságíró specializációján végzett. Szakterülete a sci-fi, a fantasy, a képregényfilmek és bármi, aminek videojátékokhoz van köze.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

Kilépve a karanténból, de még annak hatása alatt elkészítettük a VLOGtekercs Romantika és nevetés listáját! 12 olyan vígjátékot és-vagy romantikus filmet listáztunk nektek, amit azoknak is látniuk kell, akiket egyébként hidegen hagy valamelyik műfaj. Az egy tucat film között van tinikomédia, animációs film, kicsit alpári, vagy éppen visszafogottabb, de egészen abszurd mozi is, hogy az egész család kedvére válogathasson. Igyekeztünk az elmúlt húsz év filmterméséből válogatni, de volt néhány klasszikus darab, amit annyira a szeretünk, hogy muszáj volt feltennünk a listára. Ráadásul arra is figyeltünk, hogy mindegyik filmet megtaláljátok valamelyik hazai streaming-szolgáltatón!

Inkább elolvasnád?

 

  • Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor
  • Vágó: Nagy Tibor
  • Főcím: Gyenes Dániel
  • Projektvezető: Nagy Tibor
  • Producer: Molnár Kata Orsolya