Fókuszban Kritika

Ha nagy a kabát – Der Hauptmann

Ruha teszi az embert, tartja a mondás. Robert Schwentke esetében a náci egyenruha teszi a szörnyeteget. A Der Hauptmann egy német dezertőr valós történetét dolgozza fel, aki menekülés közben századosi uniformist öltött, hogy a végén épp olyan tettek elkövetőjévé váljon, amelyektől szabadulni akart.

A katonákat, a katonalétet mindig is bizonyos pátosz övezte, beszéljünk bármelyik nép gyermekeiről. A katona egy nemzet legjobb tulajdonságait megjelenítő figura: bátor, hősies, bajtársias és bármekkora áldozatra képes az országa, a szerettei érdekében. Amerikai filmesek előszeretettel példázzák értékeiket fegyveres erők szolgáival, és különösképp szeretik a II. világháború idejét, amikor a saját szemükben Európa megmentőivé váltak (Ryan közlegény megmentése, Az elit alakulat, hogy néhány példát említsünk).

A németek rosszabb helyzetben vannak, nekik arra az időszakra a náci hadvezetés jutott, tagjai válogatott háborús bűnöket követtek el, nemcsak ellenségeik, de saját népük ellen is. Ám ahogy a Der Hauptmann is tanúbizonyságot tesz róla, bármely helyzet előnyünkre fordítható, ha megvan hozzá az akarat, és Red és a R.I.P.D – Szellemzsarukat is jegyző Robert Schwentke író-rendező – aki emiatt a film miatt tért haza Hollywoodból – remekül választott alapanyagot.

A Der Hauptmann (magyarul A százados) igaz történeten alapszik, Willi Herold életét dolgozza fel, aki a II. világháború végnapjaiban dezertálásra adta a fejét Németországban. Menekülés közben a kezébe került egy náci százados egyenruhája, és azt magára öltve a nácik szadista szerepét is felvette. A brit hadsereg 1946-ban halálra ítélte, száznál is több ember (többnyire hozzá hasonló, német dezertőrök) halálát kötötték hozzá.

A film főszereplője érdekes választás, már azért is, mert

a történetére ráilleszthető az a sokszor vizsgált pszichológiai jelenség, miszerint a hatalom megront.

A kezdő képsorokban Heroldot menekülni látjuk, lerázza az őt üldöző dezertőrvadászokat, és bujdosva indul neki a világnak. Ki ne érezne együtt a fázó, éhező kisemberrel, aki csak a háború borzalmait szeretné maga mögött hagyni?

Az első botlását, amikor megpróbál kifosztani egy tanyát, betudjuk a mindent elnyomó túlélési ösztönnek. Amikor magára ölti a kissé túlméretes, náci egyenruhát, akkor is gyereknek tűnik, aki parádézva, karikatúraszerűen játssza a tisztet az üres országúton. Aztán találkozik egy másik dezertőrrel, Freytaggal, akit megkímél és maga mellé fogad, majd megkezdi útját az erkölcsi hanyatlásba.

A címszereplője nélkül a Der Hauptmann fele ilyen erős sem lenne.

Max Hubacher úgy játssza a tisztet alakító közkatonát, hogy minden hátborzongató és rideg megmozdulása mögött fel-felsejlik az egyre inkább háttérbe kerülő, fiatal szellemisége. Egy-egy rezdülése bizonytalanságról árulkodik, miközben egyre magasabb rangú katonákkal szemben kell megvédenie alteregóját, ám mindig megtalálja azt a parancsolásra termett hangot, amely elűzi a kételyeket. Ő igazi náci százados, még ha nem is nevezték ki annak.

A film első másfél órája marokként ragadja meg a figyelmet, főleg a Herold keltette együttérzés révén. Egyre szorosabb a nyakán a hurok, a néző pedig szurkol neki, hátha végleg ki tudja vágni magát az eszével és a rátermettségével. Csak amikor elérjük az Aschendorfermoor tábort, döbbenünk rá, hogy szabadulásról egy percig sem volt szó. Az őrület, ami az egyenruhával vette kezdetét, nem ereszti sem Heroldot, sem minket.

A kezdeti feszültség – vajon lebukik-e Herold – idővel elolvad. Ahogy a szabadulás, úgy ez sem kérdés, ám más okból: valójában senkit nem érdekel, hogy az egyenruhát viselő férfi tényleg százados-e. A kíséretébe csatlakozó dezertőröknek kell valaki, aki megvédi őket a felelősségre vonástól, a városiaknak egy autoriter figura, aki megengedi a fosztogatók kivégzését, a tábori vezetőknek pedig az állítólagos führeri felhatalmazás, amellyel megoldhatják – véglegesen – a bebörtönzött katonák ellátásának gondját.

Herold, akárki is volt, eltűnik a szerep mögött, nem marad más, csak a százados. A rendező nem megy bele az emberi lélek amortizációjába, néhány őrületet szimbolizáló jeleneten kívül nem reflektál Herold lelkivilágára. Vajon mindig is pszichopata volt, csak a hatalom hiányzott hozzá, vagy tényleg az egyre szorultabb szituációk hozták ki belőle az állatot? Nem tudjuk meg, nincs egyértelmű töréspont a főszereplő karakterívében, Heroldot legalábbis nem látjuk vívódni.

A filmnyelvi eszközök a történetnél is többet tesznek a nyomasztó hangulat megteremtéséért.

Mintha régi dokumentumfilmet néznénk (vagy a Schindler listáját), fekete-fehérben látjuk a világot. A rázkódó kamera, a szűk képkivágatok nem hagyják nyugodni a szemet. A fül azonban sokszor kimarad a szórakozásból, ritka, hogy bárminemű háttérzaj lenne – ha a szereplők nem csiholnak hangot, akkor csöndben nézhetjük az eseményeket. Cserébe viszont ha hallunk valamit, az biztos nem ad komfortérzetet: a filmet csorba trombitaszó nyitja, ugatnak a puskák, reccsennek a csontok, egyszer pedig egy rögtönzött katonazenekar is játszik.

A többi szereplő épp olyan fekete-fehér, mint maga a film. Végleteket látunk csak: szadista katonákat, erőszakban tobzódó tiszteket, rettegő dezertőröket. Közülük egyedül Freytag emelkedik ki. Herold első társa (barátok sosem voltak) elszörnyedve vesz részt a fokozódó romlásban, afféle élő lelkiismeretként van jelen, habár ereje nincs ahhoz, hogy megállítsa az eseményeket.

Heroldra hiába nagy a náci kabát, mégis belenő, a Der Hauptmann azonban nem tölti ki a lehetőségeit. Hiányzik a kellő lélekanalízis, a feszültség ráadásul eltűnik, amikor cselekményidegen, abszurd humorral operáló jelenetek bukkannak fel: Herold például a frissen alakuló dezertőrvadász milíciának alsónadrágban tart beszédet – túl nyomasztó a film ahhoz, hogy ez a fajta komikum működjön.

Az utolsó fél órája pedig – ha nem is felesleges, de – szétzilálja a film egységességét.

Az események épp nyugvópontra érnek, felbukkannak a tábor sorsáról szóló feliratok (amelyhez hasonlók általában a filmek végén jelennek meg), az egyetlen színes, jelenből származó felvételt is megmutatják, majd hirtelen visszaugrunk a történetbe. A tolakodó lezárás érdemit nem ad a százados karakteréhez, a szereplők korábban megalapozott kapcsolati hálóját azonban felrúgja, és arra szolgál csupán, hogy Herold történetének utolsó szakaszát megismerjük.

Minden hibájával együtt a Der Hauptmann egyedi, erőteljes mű, ami az emberi romlásról szól. A főszereplője nem náci, de önszántából azzá válik egy káoszba fúló, erőszakra hajlamos világban, ahol nagyon könnyű felhatalmazást kapni bármire.

Vida László

Vida László

Vida László a Debreceni Egyetem kommunikáció- és médiatudományi szakának újságíró specializációján végzett. Szakterülete a sci-fi, a fantasy, a képregényfilmek és bármi, aminek videojátékokhoz van köze.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..