Kritika

Hidegen tálalt bosszú – Dermesztő hajsza

Első látásra csupán a Liam Neeson-féle akciófilmes ciklus egyik újabb középszerű darabjának tűnik. De remekül megírt karakterek, némi fekete humor és stílus segítségével a Dermesztő hajsza máris több lesz, mint az Elrabolva x+1-edik, havas folytatása.

Vannak színészek, akik egész karriert csináltak abból, hogy egy bizonyos szerepet játszottak el újra és újra, csak más filmekben. Vannak, akik tudatosan próbálják elkerülni a skatulyákat és minél változatosabb szerepeket vállalnak be. Ennek tükrében mondhatnák azt, hogy Liam Neeson a typecasting áldozata lett az utóbbi években, hiszen sorra jönnek ki az ő nevével fémjelzett, középkorú akcióhősöket felvonultató filmek (legfőképp Jaume Collet-Serra rendező aktív közreműködésével). De ezzel elfejtetjük azt, hogy a hórihorgas ír színész váltása az akciózsánerbe szintén akkoriban egy meglepő és friss váltás volt. Mert Neeson az a klasszikus drámai színész, akiből senki sem nézte ki, hogy ő lesz az akcióhős, aki fegyvert fog és embert öl.

De pontosan az tette egy emberibb, hitelesebb akcióhőssé.

Az a drámai erő és színészi karizma, amivel pillanatok alatt eladta a karakterét és elhitette veled, hogy kívülről békés embernek tűnik, de ha keresztbe teszel neki, kitépi a nyelved. Ez az a hitelesség, amit legerősebben képviselt például az Elrabolva első részében vagy a Fehér pokolban. És ez az, amit az évről évre, szinte kötelezően jövő akciózásai egyre jobban gyengítettek, így újra vérfrissítő őt abszolút drámai szerepekben újra látni. Vagy egy olyan filmben, mint a Dermesztő hajsza, ami a klasszikus bosszúsémát variálja meg eredeti látásmóddal és egy adag egészséges öniróniával.

Persze az „eredetiséget” illik a helyén kezelni, mert a norvég író/rendező Hans Petter Moland saját, 2014-es alkotását dolgozta fel és öltöztette amerikai köntösbe, ezzel olyan rendezők nyomába lépve, mint George Sulzier (Nyom nélkül) vagy Michael Hanake (Furcsa játék). A kiindulási pontnak számító Az eltűnés sorrendjében egy különleges hibrid volt, mely egyszerre tudott remekül egyensúlyozni a véres erőszak, a faarcú és éjfekete skandináv humor és a komoly dráma között, mindezt megfűszerezve remek alakításokkal, groteszk karakterekkel és azzal az utánozhatatlanul erős hangulattal, ami az északi filmekre jellemző. Moland magasra tette a lécet magának, kérdés, hogy vajon meg tudta-e ugrani.

Míg az eredeti filmben Stellan Skarsgård, addig az amerikai változatban Neeson játssza az átlagembert, a mintapolgár Nels Coxmant, aki egy coloradói kis közösség kitüntetett tagja. Naponta járja a havas hegyvidéket hókotrójával, megtisztítva az utat, békés egyhangúságban telik az élete. Aztán egyik nap a fiát holtan találják. A boncolás drogtúladagolást mutat ki, pedig Nels biztos abban, hogy a fia nem volt drogos és csak véletlenül keveredett valamibe. Felesége beleroppan a gyászba és elhagyja, Nels pedig maga is az öngyilkosság gondolatával kezd játszani, amikor egy váratlan tipp által megbizonyosodik az igazáról. Innen pedig nyílt út vezet a hullákkal teli bosszúálláshoz, amibe két rivális drogbanda is belekeveredik, csak tovább fokozva az amúgy is veszélyes helyzetet.

A Dermesztő hajsza esetében az alkotók ravasz róka módjára inkább megkerülték azt a fent említett bizonyos lécet, amit az eredeti film felállított.

Norvégia és Amerika két nagyon más kultúra, főleg filmben. Ezt Moland is tudhatta. így az amerikai változatban máshol vannak a hangsúlyok. Az eltűnés sorrendjében minden humora ellenére egy zordabb, komorabb és thrillerszerűbb film volt, amit még az is aláhúzott, hogy még az erőszakábrázolása is brutális volt. Bár az amerikai változat sem szemérmes, ha vérontásról van szó, mégis visszafogottabbra, közönségbarátabbra lett formálva. A Dermesztő hajszában már nagyobb teret kap az önirónia, a poénok, a Guy Ritchie korai filmjeibe is beleillő figurák. Szerencsére azért mégse válik bohózattá az egész: Moland pont eleget tartott meg a skandináv akasztófahumorból, hogy még ne akadjon meg a tengerentúli közönség torkán.

Bár Skarsgard alkatban és kiállásban sokkal jobban megtestesítette az átlagembert, Neeson is jóval földközelibben osztja a pofonokat, mint általában. Amikor pedig egy rosszfiú püfölése közben kifulladva zihál, mint egy haldokló csataló, hogy aztán mindketten röhögésben törjenek ki, az apró, de kellően hatásos görbe tükör késői karrierre előtt. De nem is miatta lesz emlékezetes a film, hanem az őt körülvevő eszement figuráktól. Az egészségmániás drogvezértől (Tom Bateman) kezdve az aranyszívű meleg testőrön (Domenick Lombardozzi) át Coxman testvéréig (William Forsythe), akinek vietnámi felesége még a rosszfiúknál is félelmetesebb. Sok furcsa figura, akik közül a legtöbben fatális félreértések áldozataivá válnak.

Fargo és a Coen fivérek szelleme végig ott lebeg a film fölött, és az abszurdum mindenképp jobban is áll a Dermesztő hajszának, mint az akciófilmes keménykedés, ami egy-két eléggé fantáziátlan lövöldözésben villan meg – szerencsére ezek kevesek ahhoz, hogy elrontsák az összképet. Az eredeti norvég ugyan frissebb és merészebb volt kijövetelekor, de ha minden amerikai feldolgozás csak legalább annyira tisztességes és nézhető lenne, mint a Dermesztő hajsza, kevesebbszer szisszennénk fel egy újabb remake hírének hallatán.

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com