Kritika

Van benne egy mestermű – Detroit

Detroit

A detroiti zavargások félévszázados évfordulójára készített lelkiismereti filmet az egyik legnagyobb amerikai női rendező, Kathryn Bigelow. Aránytalan alkotást tett le az asztaltra: a Detroit a közepén még az év egyik legjobbja, a végére mégis szinte felejthetővé válik.

Hol húzódik a határ a pusztán csak jó film és a felejthetetlen moziélmény között? Mitől beszélnek mély áhítattal évekkel később is egy drámáról, és mi miatt áll fel a stáblista után fejcsóválva a néző a székéből? Mikor lesz valamiből megkerülhetetlen mestermű, és mitől válik átlagossá? Ezek a kérdések foglalkoztatnak a Detroit után. Mert Kathryn Bigelow történelmi drámája számomra egyszerre volt egy kegyetlenül feszült filmélmény és egy átlagos mondanivalójú, már-már sekélyes alkotás. Pedig tudom, a rendező szándéka nem ez volt.

Amerika ott tart 2017-ben, mint 1992-ben a Los Angeles-i zavargások korában, mint 1967-ben vagy 1942-ben, a detroiti fosztogatások idején. A „Black lives matter” (a feketék élete számít) egy szlogen a napjainkból, pedig vonatkozhatna az ország teljes társadalomtörténetére. Idén nyáron, a Detroit amerikai premierjének pillanatában volt a michigani városban kirobbant zavargások félévszázados évfordulója. És ma, 2017-ben, Barack Obama elnökké választásának dacára szinte semmi nem változott.

Detroit

Obama elnöksége a feketefilm virágzását keltette életre Hollywoodban. Valós történelmi események sokaságát dolgozták fel az elmúlt években: Marshall, Selma, vagy épp A komornyik. Megannyi között pedig a kapcsolódási pont a rasszista rendőrség és ártatlan kisebbség ábrázolása volt, amely a függetlenfilmes Fruitvale Stationnel indult, a Straight Outta Comptonnal került a fősodorba, és most a Detroittal emelkedett a csúcsra.

Kathryn Bigelow és állandó alkotótársa, Mark Boal az 1967-es sötét történelmi eseménynek állít emléket. Az úgynevezett Hosszú, forró nyáron számos amerikai nagyvárosban törtek ki zavargások, amelyek mind a fehérbőrű rendőrség túlkapásai miatt robbantak ki. A legdurvább Detroitban volt. Az események öt nap alatt 43 halálesetet és 1189 sérültet követeltek, emellett több mint 2000 épület égett le. A legnagyobb kárt azonban maga a város szenvedte el, amely végérvényesen elindult a lejtőn a pusztulás felé.

A Detroit monumentálisnak szánt emlékmű.

A zavargásokat kirobbantó eseménnyel kezdődik, a Vak malac nevű szórakozóhelyen tartott razziával, majd tömegjelenetek sokaságával folytatódik. Megemlékezik a négyéves Tanya Blanding haláláról, akit tankkal lőttek le pusztán azért, mert kikukkantott otthona ablakából (mesterlövésznek vélték). De kitér a rendőri túlkapások bírósági tárgyalására, a bűnösök felmentésére, a tehetetlen polgármesterre. A legjobb pillanatai mégis egyetlen szállodában játszódnak, amelyben néhány helyi rendőr, egy-két katona, egy biztonsági őr és egy vidéki rendőrosztag tör rá feketebőrű férfivendégekre és két fehér lányra.

A játékidő döntő része itt, az Algiers szállodában játszódik. Felfoghatatlan feszültség uralja a kolonialista épület hallját: a szálloda lakói a falhoz állva várják, hogy a rendőrség azt tegyen velük, amit akar. A rövid felvezető során éppen csak annyit tudunk az áldozatokról és az erőszaktevőkről, hogy féltsük őket és féljünk tőlük. Bigelow egyetlen percnyi szusszanást sem enged, nincs egyetlen lágy pillanat, egy tettét megkérdőjelező rendőr, egy engedetlen gyanúsított. A házfoglaló horrorfilmeket megszégyenítő eseménysor elementáris erejű, ráadásul valós, megtörtént, amitől ugyanúgy kiszámíthatatlan, de még inkább zsigeri.

Detroit

Vitathatatlan, hogy a rendező a feszültséghez ért a leginkább. Az ezredforduló utáni filmjei pontosan emiatt voltak emlékezetesek – gondoljunk csak A bombák földjénre vagy a Zero Dark Thirtyre! A két film a Detroittal együtt szabályos ívet alkot: a direktor egyre mélyebben és szélesebben közelíti meg a közéleti témát: az iraki háborúnak még csak egy apró szegmensét mutatta be, a Bin Laden-hajszát már időben kitágította, a detroiti zavargásokat pedig már széltében-hosszában ismerteti. Mégis hiába markol egyre többet, közben egyre kevesebbet fog. Új filmjéből nem derül ki, miért támadtak rá az illegális kocsmára a rendőrök, a fosztogatók miért csaptak össze a hadsereggel, a város miért züllött le ennyire – a válaszokat a rendező elintézi az intróban bemutatott rövid összefoglalóval. Pedig a lényeg éppen az lenne, hogy a folyamatokat szemléltesse.

A faji alapú társadalmi konfliktusok ábrázolása nem újdongság Bigelow életművében. A Detroitban visszanyúl pályájának korai szakaszába, a Kék acél, a Holtpont és A halál napja korszakába, ahol a rasszizmus és a rendőrség témája rendre felbukkant. A közeg azonban szűkebb volt, kevesebb szereplő és kevesebb tényező játszott közre az események alakulásában. A rendező szélesítette a horizontját – és ezzel hibát követett el. A Detroit dokumentarista betétei jóindulattal is csak felszínes ismertetőnek nevezhető, hiszen a válságot kirobbantó társadalmi feszültségek mélyére nem ás le – se itt, se később. A film hosszú lezárása, a bírósági tárgyalás pedig már teljesen öncélú, és nem egyszerűen nem ad hozzá, de még el is vesz az élményből. A tárgyalótermi jelenetek semmit nem adnak hozzá az események jobb megértéséhez, ellenben tovább húzzák az egyébként is terjengős filmet.

Detroit azon részei, amelyek nem az Algiers szállodában játszódnak, kidolgozatlan benyomást keltenek, felszínesnek és céltalannak hatnak. 

Hol rontotta el Bigelow és Boal? Nehéz megmondani. Az biztos, hogy túl nagy célt tűztek ki azzal, hogy a zavargások teljes egészét el akarták mesélni. Mintha a rendezői értelmezés szerint csak attól fogná fel a néző, hogy mennyire igazságtalan volt a világ, hogy minden részletet bemutatnak neki. Pedig nem a bírói ítélet miatt volt az, nem a kirobbanást okozó eseménytől, hanem attól, ami ott, az Algiers szállodában történt, és amit én magam is – köszönhetően a kifogástalan rendezésnek – a saját bőrömön éreztem. Van egy film a Detroitban, ami mestermű. A többit pedig – bármilyen nagy munka is volt elkészíteni – ki-, de legalábbis alaposan meg kellett volna vágni.

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. tothnandor@filmtekercs.hu

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com