Kritika

Diagnózis – Tékozló szív

Tekozlo_sziv_4Először is le kell szögezni a 2012-es a Tékozló szív szép film, de Claude Miller nem François Mauriac Thérèse Desqueyroux című regényét adaptálta, hanem elmesélte Thérèse Desqueyroux történetét filmes eszközökkel. Ez óriási különbség. Mivel a rendező „helyreállította” a regény kronológiáját, felborította annak finom belső egyensúlyát. Így a Mauriac által leírt eseménysorból már csak az egzisztenciális válság maradt, ellenszer nélkül.

A történet elejéről hiányzik az ajtó, amelyen Thérèse (Audrey Tautou) kilép, hogy maga mögött hagyva a múltját megtalálja önmagát, miközben a törvényszék épülete teljes tömegével tornyosodik fölé. Így Thérèse bűne és reménye – mint a regény két gócpontja – a könyv első lapjától egyszerre szervezi a művet, melynek minden motívuma e két pont köré rendeződik.

Véleményed van a cikkről vagy a filmről? Írd meg nekünk kommentben!

Thérèse egyszerre túl bátor ahhoz, hogy becsukja szemét a körülötte zajló igazságtalanságok láttán, s túl gyáva vagy önző, hogy változtatni tudjon saját s a körülötte élő emberek sorsán. Ám a tér, ami a regény elején nyílik számára – ahogy kilép a bíróság ajtaján – visszaadja méltóságát, amiért megküzdhet.

Ettől az ajtónyitástól fosztotta meg Claude Miller Thérèse történetét, amikor úgy döntött, események egyszerű láncolataként meséli újra. Mit kapunk ehelyett? Van bűn, és van remény a film által elmesélt történetben is, de ez a bűn tétovább, a remény pedig kisstílűbb, így már nem képesek kiegészíteni egymást, s a film tétje elillan. Van belső vívódás az egyszerre bátor és önző Thérèse lelkében, de vívódása mellől hiányzik Mauriac hite. A regény megidézett precíz mondatai így kilógnak a képsorok közül, sőt néha egyenesen szentenciákká válnak.

Tekozlo_sziv_1Hiába a színészek pontos, olykor rendkívül szuggesztív játéka (különösen Audrey Tautou alakítását érdemes kiemelni, aki nagyon jó választás volt ezúttal, de a Philip Noiret-vé maszkírozott Gilles Lellouche is jól hozza a szerepet), Mauriac kisimított története egyszerűen csonka. Egyetlen egy dolog maradt csupán a helyén, Bernard és Thérèse utolsó kávéházi beszélgetése, amely azonban így kissé a levegőben lóg. A film eltékozolt lehetőségek tárháza lett.

Georges Franju 1962-es feldolgozása, mely a francia újhullám jegyében gondolta újra a történetet, bár számos ponton változtatott rajta – más korba helyezte, kicsit más viszonyok közé – mégis jobban megfogta Mauriac regényének a lényegét. Miller alkotásában a karakterek elmélyítésén kísérletezett sikerrel, de sajnos ennyivel megelégedett, nem találta meg a mű hangulatát.

Az új feldolgozás tehát profi munka. A látvány (piros vitorla acélkék víz és szürkés ég között, hatalmas szilaj fák, korhű kosztümök) és a zene egysége lenyűgöző, a szokásos módon, ahogy ez elvárás minden mai filmnél. De így mégis meglepően hideg és üres az egész, vagy egyszerűen csak céltalan. Talán a világ ilyen most.

Szentpály Miklós

Szentpály Miklós a Filmtekercs egyik alapító tagja. Magyartanárként és újságíróként végzett a PPKE bölcsészkarán, doktori címet szerzett. Több folyóiratnak ír irodalomkritikákat, magyar mint idegen nyelvet tanít. Specializációja a filmtörténet, a filmnyelv lehetőségei, a szépirodalmi adaptációk, a sci fik, képregényfilmek és szerzői filmek.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!

Podcast

Hirdetés

Hirdetés