A tomboló 80-90-es évek nosztalgia részeként az utóbbi időszakban Diana hercegnét is felkapta a popkultúra. A formabontó módon Netflixen debütáló Broadway-musical viszont nem tud érdemben hozzáadni a szívek királynőjének inspiráló és tragikus történetéhez.
A brit királyi család legszebb, legnépszerűbb és legbotrányosabb alakja, Diana Frances Spencer lenyűgöző és tragikus figura, így szinte meglepő, hogy ilyen sokáig kellett várni arra, hogy ellepjenek minket a róla szóló fikciós alkotások. Míg a halála óta eltelt bő két évtizedben nem készült érdemi feldolgozás az életéből, az utóbbi két évben Diana lett a színésznők Jokere, akinek megformálása presztízskérdés, de kockázatos kihívás is.
Minden a Netflix egyik legünnepeltebb sorozatával, A koronával kezdődött, ami a negyedik évadra ért el Erzsébet uralkodásának történetében Diana érkezéséig. Emma Corrin játékát bár korábbi meghatározó alakításokhoz még nem lehetett hasonlítani, a valós Dianához már annál inkább. Az előzetesen lényegében ismeretlen színésznő sikeresen vette az akadályt, ami számára a kitörést jelentette, az ötödik évadban pedig már egy sztárszínésznő, Elizabeth Debicki veszi át a helyét. És nem Debicki az egyetlen nagy név, akit Diana emelhet új szintre a karrierjében: az idei fesztiválszezonban agyondicsért Kristen Stewart akár még Oscar-díjig is viheti Pablo Larraín Spencer című filmjével, amiben a válás előtti, paranoiával küszködő Dianát formálta meg.
A sorozatos és a filmes feldolgozás után egy zenés színpadi darabbal teljesedik ki a Diana-mánia;
és bár nem egy alapjaiban elfuserált ötlet musicalként feldolgozni az életét, a Netflixen a hivatalos Broadway-bemutató előtt debütáló darab a rajongóknak bántóan felszínes, a kívülállóknak pedig élvezhetetlen katyvasz.
De egyáltalán hogyan történhetett meg az, hogy egy amerikai színdarabot hamarabb nézhet meg a világ összes Netflix-felhasználója, mint a jegyet váltó közönség? Természetesen a szokatlan megoldás a koronavírushoz vezethető vissza, ugyanis a Broadwayen az eredeti tervek szerint 2020 márciusában nyitó Diana musical premierjének is keresztbe tett a járvány. Miközben az élő bemutatót folyamatosan tologatták az elmúlt másfél évben, a tavaly nyáron profi stábbal, közönség nélkül rögzített előadás a Netflixhez került,
így hamarabb láthatják az előfizetők, mint a színházba járó közönség.
Olyan kelet-európai musicalrajongóként, akinek 2020 egyik (egyetlen?) fénypontját a Hamilton színházi felvételének nyilvánosság elé tárása jelentette, mindig is nagy szívfájdalmam volt, hogy a sokszoros Tony-díjas musicalszenzációk az esetek nagy többségében sok év késéssel, leginkább béna filmadaptáció formájában jutnak el a globális közönséghez. Az eredeti szereplőgárdával és profi körülmények között rögzített Hamilton pont ez alól jelentett kivételt, de a Dianából nem lett egy másik felmutatható példa arra, hogy miért van létjogosultsága a Broadway-darabok ilyen jellegű forgalmazásának.
A Diana inkább azt a netflixes sztereotípiát erősíti, hogy a streamingszolgáltató felvásárolja a moziforgalmazáshoz túl gyengének ítélt filmeket – csak ez esetben egy kiemelkedő Broadway-sikerre esélytelennek tűnő színdarabról van szó. A darab a legwikipédiaízűbb hollywoodi életrajzi filmek színpadi megfelelője, amit különösen rosszul időzítettek pont arra az időszakra, amikor A korona, illetve Harry és Meghan királyi családból történő távozása miatt felelevenedett Diana sztorija a köztudatban. Az ősbemutatót 2019 februárjában tartották meg a San Diego-i Egyetem campusának színházában: ekkor még akár működhetett is ez a fajta végigzongorázás Diana életének legfontosabb állomásain, de A korona és a Spencer árnyékában ez már édeskevés.
A musical anélkül használja fel Diana sztoriját, hogy bármit érdemben is hozzáadna – a gondolatok feltűnő hiányossága pedig az érzelmi töltetnek is alávág.
Ikonográfiájában és daltémáiban felsorakoztatja az összes fontos elemet a leghíresebb ruhakölteményeken át a legnagyobb bulvárbotrányokig, de mindezt átívelő koncepció vagy látásmód nélkül teszi. A brit királyi család élhetetlenül merev szabályrendszere és a bulvársajtó végül Diana halálához vezető erőszakossága jelen van a darabban, de inkább csak kötelező elemként – a kettővel szembeni kritika csak a felszínt kapargatja, ahogy a boldogtalan házasságban senyvedő Diana mentális és fizikai leépülésének ábrázolása is.
A történet feldolgozásának hiányosságai kevésbé lennének szembetűnőek, ha a zene el tudná fedni azokat, de a legnagyobb problémát pont a dalok zavarba ejtő semmilyensége jelenti. A szövegíró Joe DiPietro és a zeneszerző David Bryan párosában az utóbbi igazán meglepő: ahhoz képest, hogy a Bon Jovi együttes billentyűse felel a zeneiségért, ennél aligha lehetne sablonosabb musicalhangzása a darabnak. Mintha egy musicaldalíró-szoftver szerezte volna a dalokat, amik alig különböztethetőek meg egymástól és képtelenség lenne bármelyiket is felidézni a darab megnézése után. A színházi felvételek legnagyobb előnye, a színészek közelije ez esetben nem sok pluszt ad az élményhez, mivel rájuk is inkább az imitálás jellemző, mint az átélt előadásmód. A Dianát alakító Jeanna de Waal, a Károlyt játszó Roe Hartrampf, a Kamillát alakító Erin Davie és az Erzsébetet megformáló Judy Kaye hibátlanul éneklik fel a szerepet, de nem tudnak elmélyülni benne.
Na nem mintha lenne rá idejük, ugyanis a Diana musicalhez mérten kifejezetten rövid, nincs két óra, és ennyibe tényleg csak a legfontosabb állomások gyors felsorolása fér bele. A játékidőből valamennyit lefarag az is, hogy mivel közönség nélkül vették fel, nincs dalok utáni taps, és persze felvonások közötti szünet sem. A járvány hívta életre a közönség nélküli forgatást, és remélhetőleg ebből soha nem lesz norma, ugyanis
a közönség hiánya kifejezetten természetellenes hatást kölcsönöz a filmnek.
Nagyon idegen a színháztól, pláne a zenés színház világától a teljes csend, és akármennyire furcsa, otthonról nézve is kényelmetlen érzést kelt a teljes reakciómentesség. A darabot színpadra állító és a filmfelvételt is rendező Christopher Ashley-nek idén ez a második kifejezetten streamingközönségnek rögzített musicalje, ám míg a közönséggel felvett, az AppleTV+-on debütáló Come from Away esetén az adaptálás után is meg tudott maradni a közösségi élmény, a Diana-nál ez teljesen elveszik.
A netflixes verzió egy tekintetben tud ütőképes és közösségi élmény lenni: szívből ajánlom minden Diana- és/vagy musicalrajongónak, hogy szervezzen hozzá közös mozizást, amihez célszerű még egy jó ivós játékot is kitalálni. Ugyanis ha az ember elengedi a komolyan vehetőséget és egy szórakoztatóan béna „camp” előadásként tekint rá, akkor remekül lehet szórakozni az olyan elborult ötleteken, mint Diána rockos(nak szánt) zenés fantáziajelenete, a híres „kapd be ruhának” szentelt bosszúdal, a félmeztelenül, lovaglós poénok sokaságával érkező James Hewitt; vagy bármelyik nevetséges mondaton a „kellett nekem hozzámenni egy skorpióhoz”-tól a „jöhetne egy herceg, aki megment a hercegemtől”-ig. Innen nézve végül is lehet, hogy tényleg a Netflix a legjobb platform ennek az előadásnak.
