Kritika

A másság dicsérete – Dilili Párizsban

Párizsban járunk, a boldog békeidőkben, ahol az egykori francia gyarmatokról érkezett Dilili és riksás barátja fiatal lányok rejtélyes eltűnése után kutatnak a Dilili Párizsban című animációban. Kalandjaik során viszontlátjuk a korszak híres íróit és festőit, akik segítik őket a sikeres nyomozásban.

Az animáció kiváló mesterének, Michel Ocelotnak a nevéhez olyan filmek kötődnek, mint a Kirikou és a boszorkány, Kirikou és a vadállatok vagy az Esti mesék. Az idei Anilogue fesztiválon bemutatott Dilili Párizsban című animációja – melyen hat évig dolgozott – a másságról és a szellemi sötétség legyőzéséről szól.

Filmjének főhősnője, Dilili, az egykori francia gyarmatról, Új-Kaledóniából Párizsba érkezett sötét bőrű kislány egyfelől az etnikai, másfelől a férfiak és a nők közötti genderkülönbözőség reprezentánsa. A világra nyitott és roppant tanulékony Dilili eleinte egy élőszereplős törzsi életkép ifjú résztvevője, mely produkciót a párizsiak „egzotikus vadak” állatkerti látványosságaként mustrálnak – ám jószívű pártfogója, egy kedves hölgy szárnya alá veszi, így a kislány hamarosan dúsgazdag jóakarójának palotájába kerül, ahol elsajátítja a francia nyelvet és a nyugati élet illemszabályait.

Dilili megismerkedik a kedves és segítőkész riksás fiúval, Orellel, aki közös útjaik során beavatja őt Párizs szépségeibe. „A valódi várost mutatom be, és olyan embereket, akiknek gondolatai, művészete, felfedezései máig hatnak” – nyilatkozta a rendező. Így tárul fel a kislány előtt a századelős főváros egész szellemi horizontja, s megismeri Marcel Proustot, találkozik olyan festőművészekkel, mint Manet, Renoir vagy Toulouse-Lautrec, de eljut Rodin és a szomorú sorsú Camille Claudel szobrászműhelyébe is.

Ám az is hamar kiderül számukra, hogy

Párizs ragyogó fényei mellett létezik egy sötét, földalatti világ,

mely egyre több kislányt nyel el nyomtalanul. A film cselekménye igazi krimibe fordul át, amikor Orel és Dilili nyomról-nyomra haladva, egy elvakult, nőgyűlölő szekta nyomába ered.

 

„Ez a filmbeli szekta azt szimbolizálja, hogy mit tesznek a férfiak a nőkkel” – mondta Michel Ocelot a vetítést követő beszélgetés során. A rendező szerint „a férfiak bánatot okoznak a nőknek, s mivel megfosztják magukat tőlük, félvilágban élnek. S tehetik mindezt azért is, mert a nőket minden vallás lefokozza.” A női egyenjogúságért ily módon kiálló rendező a századelőre repíti hát vissza a szereplőit, a feminista mozgalom első hullámának időszakára. Merthogy

London mellett Párizs vált a nők felszabadulásért folyó küzdelem másik központjává.

A férfiak szűklátókörűségével dacolva ekkor kezdték el követelni a saját magánélethez és a tanuláshoz való a jogot. Emile Pankhurst vezérletével 1908-ban az angol feministák hatalmas tüntetést szerveztek Londonban, s a mozgalmuk Párizsra is átterjedt. A női élet modernizálódása azonban nem minden férfinek tetszett. Szimbolikus értelemben a rendező azokat az ultrakonzervatív férfiakat, akik legfőbb céljukként a REND visszaállítását tűzték ki céljukként, sötét csatornában megbúvó, nőket leigázó bigott szektaként mutatja be.

A nőket engedelmes rabszolgákká degradáló férfi bűnszervezet tagjai fekete lepellel takart, négykézláb csúszó-mászó élőbútorként használják az elrabolt kislányokat. Dililiék mentőakcióit követve, a rendező feszesre fogott, különleges látványelemekkel tűzdelt cselekményvezetéssel varázsolja izgalmas események szemtanújává a nézőt. Orel és Dilili nyomozómunkáját olyan női segítők támogatják, mint Marie Curie, Sarah Bernhard és Louise Michel, akik példaképei, egyben pártfogói is a kislánynak.

A bűnözők utáni hajsza során különleges járművek is feltűnnek a filmben; nekünk ilyen a riksa is, de a csatornamederben úszó hattyúhajó mindenképp, s leginkább a csodás Zeppelin, amely fontos szerepet játszik az elrabolt kislányok megmentésében.

A  talpraesett kis Dililin kívül a szecessziós Párizs bűvöli el leginkább a nézőt. A rendező 3D-s képanimációt 2D-s rajzanimációval ötvöző filmjében valóságos fotókkal jeleníti meg a várost. De ezen túl is számtalan gyönyörű üvegablakot, paloták belső tereit, bútorokat és szecessziós berendezési tárgyakat csodálhatunk meg. Mintha valóban Párizsban járnánk, olyan élményben részesülünk nézőként. „Két módon élhetünk a világban, vagy úgy, hogy az egyik fele elnyomja a másikat, vagy úgy, hogy férfiak és nők együtt alkotnak, kutatnak, gondolkodnak, dolgoznak. Én a másodikat választom” – mondta a vetítés végén Michel Ocelot. A Dilidi Párizsban című filmjével a rendező erről a választásáról tett mindenki számára megszívlelendő tanúbizonyságot.

Argejó Éva

Argejó Éva szociológiát és filozófiát tanult az ELTE-n, a Magyar Televízió kulturális műsorának (Múzsa) szerkesztője volt, jelenleg az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa. Specializációja a társadalmi dráma, a sci-fi, a fantasy és a thriller.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com