Kritika

Dínom-dán-om – Bor, tangó, kapufa

Aki a bort, a nőt és a dalt szereti, az rossz ember nem lehet. Christian (Anders W. Berthelsen) pontosan ilyen, mégis élete balszerencsés szakaszba ér, hiszen a bor olykor ecetes lesz, a nő néha hűtlen, a dal gyakran szomorkás, az élet pedig legtöbbször a jó embereket sem kíméli.

Christian tehetséges sommelier és egy kis koppenhágai borszaküzlet boldog tulajdonosa. Amikor felesége, Anna (Paprika Steen) elhagyja őt és közös gyermeküket, Oscart (Jamie Morton) egy népszerű argentin futballjátékosért, úgy érzi élete a présgépbe hullott. Christian inni, az üzlet hanyatlani, fia pedig éppen kamaszodni kezd, amit az apa képtelen egyedül feldolgozni. A válási papírokat és a palack nyakát szorongatva elhatározza, hogy az asszony után ered. Buenos Aires-be repülnek, ahol a tikkasztó hőség, a zsúfolt város, a testes, fűszeres malbec és a tangó szilajsága szempillantás alatt megrészegíti, majd testestül-lelkestül beszippantja őket. Christian – eleinte – vissza akarja szerezni Annát, de sorozatos kudarcain mintha nemcsak a néző, hanem az egész város kacagna. A fiú egy másik útvonalon téved el, ahol a Szerelem lábnyomain lépkedve jut el a felnőttéválás kapujához.

A kissé abszurd dán humor és a vehemens argentin temperamentum háziasításából szerfelett szórakoztató komédia született. A pajzán poénok, az útikönyvbe illő képek, és a vérbő csatározások mellett tökéletesen megfér néhány életbölcsesség is, így Ole Christian Madsen alkotása igazán megérdemli, hogy szeretetünkkel jutalmazzuk. A teljes reménytelenségtől indul el a főhős története, de a film végére visszanyeri becsületét és vele együtt életkedvét is. A rendező a Prágai történettel (Prag, 2006) már bizonyította, hogy remekül ért a drámai szálak felépítéséhez, amit egy csipetnyi fekete humorral tett még pikánsabbá. A Bor, tangó, kapufában egyértelműen a vígjáték felé billen a műfaji mérleg nyelve, és úgy tűnik, hogy ez sem hozta zavarba az alkotót. A sztereotípiáktól ugyan nem mentes a történet, de a túlzás a műfaj alapvető ismertetőjegye, ráadásul az argentin szobalány karaktere és az őt alakító színésznő játéka (Adriana Mascialino), egyszerűen magával ragadja a nézőt, akiből jelenetről jelenetre önfeledt nevetés tör fel.

Buenos Aires szűk sikátorain egymást érik a bonyodalmak, amit az osztott képernyő kreatív használata nyomatékosít. A szerelem, a bor és az állandóan duruzsoló tangó tengerében jókedvűen merülünk el, és a film végeztével alighanem mi is a dugóhúzó felé nyúlunk. Mindent összevetve Madsen műve olyan, mint egy inycsiklandó vérvörös Cabernet sauvignon, komplex ízvilága nyelvünk hátsó részéből indulva fejti ki hatását, hogy a különböző aromák keveredése, végül mézédes útóízt hagyjon a szánkban.

Varga Gergő

2011-ben végeztem az ELTE Filmtudomány mesterképzésén, amit három szabadon bölcselkedő év előzött meg. Mindig is humán beállítottságúnak tartottam magam, de eleinte inkább az irodalom, mintsem a film vonzott. Első maradandó filmes élményeimet nem tudom olyan nagyságokhoz kötni, mint Bergman, Truffaut vagy Tarr Béla, sokkal inkább egy másik legenda, Jackie Chan akrobatikus mozdulatai derengnek fel. Egyetemi éveim alatt elképesztő iramban és mennyiségben szívtam magamba a nagy korszakok és a figyelemfelkeltő kortárs filmeket. Csillagjegyemhez hűen pedig mindenben megtaláltam az érdeklődésem. Több, mint egy éve írok a „'tekercsnek”, a szerkesztőség tagjai szemtanúi lehettek első publicisztikai lépéseimnek, és jó anyák és apák módjára noszogattak a helyes irány felé.

Filmek: Király Jenő kurzusai és írásai óta gyakorlatilag minden műfajban találok filozófai mélységet, mégis inkább a lelki vívódásokat kedvelem, mintsem a fizikai szenvedést. A horror így tehát kívül kell, hogy essen a rajongási zónán, bár a CGI technológiák előtti filmek maszkmesterei mindig is kivívták a tiszteletemet. A Távol-Keletről több alkotás is megérintett Ki-duk Kim gyakorlatilag bármelyik filmkölteménye, Chan-wook Park agresszív, brutális, mégis káprázatos thrillerjei. John Woo otthon és később az USA-ban rendezett akciómozijai. De a magyar filmgyártás Latabárja legalább annyira képes megnevettetni, mint az állati nyomozó Jim Carrey-je. A hatvanas-hetvenes évek magyar filmművészete pedig elképesztő műveket termelt ki!

Add Comment

Click here to post a comment

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Podcast

Hirdetés

Hirdetés