Claire Denis Szép munkája és a kolonializmus találkozása a Disco Boy, amely azonban több, mint a részeinek összessége: a transzcendens réteg vad és rejtélyes aurát von az Európa és Afrika között ingázó történet köré.
Két férfi, két kontinens titokzatos kapcsolódásáról, birkózásukról, egymás elpusztításáról és tovább éltetéséről szól az olasz rendező, Giacomo Abbruzzese első nagyjátékfilmje. Alekszej (Franz Rogowski) Fehéroroszországból szökik Franciaországba, ahol illegális bevándorlóként a Francia Idegenlégióba irányítják. Eközben Jomo (Morr Ndiaye) a Niger-delta felszabadításáért küzd, mert az ottani európai olajvállalatok tönkre teszik a természetet és a helyiek jövőjét. A két nagyon távolinak érződő történetszál Alekszej bevetése során találkozik: a két harcos megküzd egymással, a mitikus léptékű küzdelem és kötelék azonban egyikük halála után sem ér véget.
A Disco Boy három rétegre osztható: egyrészt a nemzeti identitással és a haza fogalmával, másrészt az idegenlégiós kiképzéssel foglalkozik, harmadikként pedig mágikus elemek fűszerezik a cselekményt. Az első réteg a migráció, a globalizáció, a kapitalizmus valóságát érinti, miközben felmutatja az idegenség relativitását. Alekszej beloruszként Lengyelországon, Németországon szökik át Franciaországba, új hazát keresve magának. Míg a vele együtt útnak induló barátja nem éli túl az utazást, ő az idegenlégióban ultimátumot kap: itt nem probléma, hogy nincsenek papírjai, viszont keményen meg kell szolgálnia a francia állampolgárságot. Vele szemben Jomo nem önmaga, hanem a közössége számára keres jobb életet a nyugati világ kizsákmányolása ellen küzdve –
eközben pedig nem keres új hazát magának, hanem a meglévőt szeretné felvirágoztatni a máig élő kolonializmus szorításában.
Alekszej tragikus, durva menekülésével párhuzamosan látjuk „a sötétség mélyén” nyugodtan – igaz, felfegyverezve – alvó Jomót és társait. Az ellentét magában foglalja a Disco Boy Európa- és Afrika-képét, amely talán leegyszerűsítő és idealizált, mégis hatásos. A sivár, veszélyes, szabályozott Európával szemben a természetes, békés, hívogató Afrika áll, miközben tisztában vagyunk vele, hogy utóbbi idillt épp az előbbi erőszakossága veszélyezteti. Miután végigkísérjük Alekszej kiképzését – amely a leginkább „szép munkás” része a filmnek – a két világ összeütközése elkerülhetetlen lesz.
A Disco Boy mágikus rétegében a misztikum átszivárog a hétköznapok durvaságába, a valóságos terek egyre álomszerűbbé válnak. A pulzáló zene és a különös színek varázslatos világot teremtenek, miközben nem történik semmi olyasmi, amit kizárólag természetfelettiként lehetne értelmezni. Alekszej és Jomo eszközök, hordozók, akiknek megadatott a látás képessége a film női karakteréhez, Udokához (Laetitia Ky) kötődően. Udoka felemás szemmel ruházza fel Jomót, majd a különleges adottság Alekszejhez vándorol. A két férfi egymás tükörképeinek, másik felének bizonyulnak. Még a közös pontjukra is fény derül: ez a tánc és a diszkózene. Jomo tradicionális táncát Alekszej a diszkóban ismétli meg egy emlékezetes táncjelenetben, bizonyítva kettejük transzcendens kapcsolódását.
Ennek ellenére mégis elpusztítják egymást – nem tehetnek mást.
A francia-belga-lengyel-olasz koprodukció az ismerős elemek ellenére kerüli a közhelyeket, elliptikus elbeszélést használ, mégsem okoz hiányérzetet. A fehér foltokat ki lehet tapintani, ki lehet tölteni a megérzéseinkkel, a gyönyörűen komponált képek, a sűrű hangulat és a mozgalmas cselekmény pedig gondoskodik róla, hogy egy pillanatig se unatkozzunk. A film európai sztárja, Franz Rogowski ezúttal is a szelíd szörnyeteg szerepét kapja, ám kevésbé nyugtalanító a jelenléte, mint szokott – vele szemben Morr Ndiaye és Laetitia Ky erős és emlékezetes bemutatkozást nyújtanak, így könnyen lehet, hogy a jövő szupersztárjait köszönthetjük bennük.
A filmet a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk.
